A trianoni békeszerződés és Zala

A dokumentum tartalmát a nagyhatalmak, azon belül is elsősorban Franciaország érdekei határozták meg, amely fenn kívánta tartani befolyását Közép-Európában, ezért egy hozzá hű szövetségi rendszert akart kialakítani az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmas területi nyereségre szert tett utódállamaiból, valamint Lengyelországból. Ezeket az országokat kívánta a francia külpolitika felhasználni arra, hogy úgynevezett cordon sanitaire-t, vagyis biztonsági övezetet alakítsanak ki, egyfelől a halálos ellenség, Németország hátában, másfelől elszigeteljék a bolsevik Oroszországot Nyugat-Európától. Ennek érdekében akarta Franciaország területileg minél jobban megerősíteni az utódállamokat, lesöpörve az asztalról a magyar küldöttség etnikai, történeti és egyáltalán bármilyen humanitárius érvét. Ennek a biztonsági zónának a déli végét a zalai határszakaszt érintő új, addig nem létező konglomerátum-állam alkotta, az ekkor létrejött - hivatalos nevén - Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, azaz a későbbi Jugoszlávia.

A magyar határszakasz konkrét vonalának kialakulása azonban nemcsak a tárgyalóasztalnál dőlt el, hanem a háború utolsó napjaiban és az azt követő hónapokban történt csapatmozgások eredményeként is. Az első világháború befejeződése Zala megyében is bomlást és zűrzavart hozott magával. A legtöbb gondot a frontról hazaszökött vagy leszerelt katonák garázdálkodása okozta.

Miközben 1918 őszén Budapest a forradalom lázában égett, túlzás nélkül állítható, hogy a végvidék - így Zala megye határterülete is - élethalálharcát vívta. Főként a harctérről hazaérkezett horvát katonák alkották a magvát azoknak a csoportoknak, amelyek rablásokat kezdeményeztek. Őket zöld kádereknek nevezték (mivel az erdőkben bujkáltak), és létszámuk egyes beszámolók szerint elérte a több ezer főt is.

A rendbontás novemberben érte el a magyarországi területeket, a Zala megyei csáktornyai, perlaki és alsólendvai járások területét. Ekkor azonban a megye vezetése határozottan a saját kezébe vette az események irányítását. Kolbenschlag Béla alispán néhány hazatért tiszt segítségével mozgósította a szétzüllött katonai alakulatokat, toborzást rendelt el, és ezek segítségével helyreállította a rendet.

A terület konszolidálása azonban nem jelentette a magyar fennhatóság megmaradását. A térség sorsáról ekkor már a béketárgyalásokon vérszemet kapó, egyre növekvő étvágyú belgrádi és zágrábi diplomácia döntött, amely igyekezett elmenni a lehetőségek legvégső határáig. Az 1918. november 13-án aláírt belgrádi katonai egyezmény a demarkációs vonalat Zalában a Dráva vonalán jelölte ki. A megalakulóban lévő délszláv királyság kormánya azonban a megszállás kiterjesztése mellett foglalt állást. Ennek eredményeként december 24-én már nem kisebb harcértéket képviselő zöld káder alakulatok, hanem főként a szerb hadsereg egységeiből álló reguláris csapatok - ahogy parancsnokuk nevezte a jugoszláv nemzeti hadsereg alakulatai - lépték át a Drávát, és ellenállás nélkül vonultak be Csáktornyára. Velük szemben a néhány száz fős magyar egységek csak a visszavonulás mellett dönthettek. A jugoszláv csapatok ezt kihasználva tovább nyomultak, és december 27-én Alsólendvát, sőt tovább nyomulva és a Murán átkelve 28-án Muraszombatot is elfoglalták, utóbbi helyekről azonban a magyar csapatok 1919 elején kiszorították őket. A végső szót a párizsi békekonferencia mondta ki, amikor 1919. július 9-én elfogadta a jugoszláv igények jelentős részét, és a határvonalat a Mura és Rába folyók közötti határon jelölte ki. Ennek következményeként a Tanácsköztársaság bukása után, 1919 augusztusában, kihasználva a zűrzavaros körülményeket, a jugoszláv hadsereg vegyes alakulatai ismét megszállták a Muravidéket, Alsólendvát és Muraszombatot.