Hétvége

2015.06.12. 08:35

Egy nő, akit nem lehet többé megalázni - találkozás Sándor Anikóval

Zalaegerszeg - Ezt én tovább nem csinálom! - egy átlagosnak induló délelőttön sűrűsödött össze a fenti elhatározás Sándor Anikóban. A szerkesztő felmondott jól fizető budapesti munkahelyén, és elindult Argentínába tangót tanulni. Könyv lett belőle, s egy új élet.

Magyar Hajnalka

A népszerű, hatkötetes írónő a könyvhét alkalmából járt Zalaegerszegen, hogy a József Attila Tagkönyvtárban találkozzon olvasóival, s beszéljen útkereséséről.

– Hetedik éve voltam szerkesztő egy színes bulvárlapnál, ahova úgy jártam be dolgozni, hogy mélyen nem értettem egyet önmagammal – idézi fel a sorsfordító kezdetet. – A munka iszonyatos tempót diktált, sorra betegedtek meg a kollégáim, az én, legendásan alacsony vérnyomásom is a plafonba szökött. De jól fizettek, vitt a mókuskerék lendülete. Tudtam, hogy hosszú távon ezt nem lehet büntetlenül csinálni, mégis, a magam számára is váratlan volt a megvilágosodás: ez nem az én életem.

A barátai jobban megijedtek mint ő. Dorgálták: ez őrültség, komoly ember ilyet nem tesz, nagyon meg fogod bánni... De ő akkor már mélységesen nyugodt volt. Rádöbbent ugyanis, hogy épp édesanyja korai halálának 20. évfordulóján tette meg e lépést. Épp húsz év volt közöttük, tehát ő napra annyi idősen fordított hátat addigi életének, mint amikor édesanyja kilépett a sajátjából.

– Úgy éreztem, talán tőle jött a figyelmeztetés és az erő a döntéshez – mondja.

Ott állt tehát a hirtelen szabadságban. Mit kezdjen vele? Egyedül élt, csak rajta állt. Egy ideje már foglalkozott az argentin tangóval, s gyakran nézett egy videót, amin a Buenos Aires-i La Boca negyed (ezt tartják a tangó szülőhelyének) színes házai között az utcán táncol egy pár, a vendéglők közönsége pedig nézi. Nem kéne ezt látni élőben is? Megvette a legolcsóbb repülőjegyet és nekivágott.

– Első dolgom volt elmenni a La Boca negyedbe. Megkerestem azt a teraszt, és néztem a táncolókat. Fantasztikus érzés volt, hogy megtettem, hogy itt vagyok, hogy ez már nem videó. Azután rengeteget tangóztam...

Sándor Anikó: – Kezdtem egyenként megszabadulni a hátizsák tartalmától. Nem volt könnyű, hiszen a magammal cipelt holmikért mind megdolgoztam... S most váljak meg tőlük?

Három hétre tervezett, négy hónap lett belőle. A tánc, a hely varázsa nehezen eresztette. Egyebek közt azért, mert ott egy 50 fölötti nő is nőnek érezheti magát.

– A világban nem mindenütt uralkodik az a fiatalságkultusz, ami itthon. Nekem is van egy lányom, és természetesen támogatom az ifjúságot, de ostobaságnak tartom, hogy a fiatalság puszta ténye már erény, a kor pedig egyértelmű hátrány. Argentínában a 70 éves nő este virágot tűz a hajába, felveszi a sliccelt szoknyát, a neccharisnyát, és megy tangózni. És senki nem röhög rajta, hanem táncolnak vele. Kortól függetlenül. Hogy mennyien, az pedig nem attól függ, hogy hány éves, hanem hogy milyen táncos. Mindeközben itthon miről szólnak a reklámok? Szedjünk csonterősítőt, hogy az unokát fel tudjuk emelni... Csak azért? És én hol vagyok? Nekem is van egy ötéves unokám, ő a világ közepe, de azért a csontom elsősorban mégiscsak saját magam miatt kell, nem? És akkor csodálkozunk, ha a fiatalok úgy néznek ránk, mint valami billegő protézisű, törékeny csontú, lejárt szavatosságú termékre...

Élményeiből könyv született: Pillangó a vállamon – egy nő, akit nem lehet többé megalázni címmel. De csak később, megelőzte ezt az El Camino – az út, ami hazavisz című kötet.

– Az El Camino nem szerepelt a bakancslistámon, de sok helyen olvastam, hogy ez az útkeresők zarándoklata. Mivel ez éppen egybevágott az én lelki állapotommal, gondoltam, kipróbálom én is a 800 kilométert. Azt mondják, ez a zarándoklat nem azt adja a vándornak, amit szeretne, hanem azt, amire szüksége van. Az út jobban tudja. Kíváncsi lettem, nekem mit tartogat. Bepakoltam egy tízkilós hátizsákot, s felkerekedtem, gyere út, beszélgessünk.

Hamar kiderült, nem bír a teherrel. Egy ember a saját súlya 10 százalékát képes hosszú távon cipelni, nála ez az arány durván megborult.

– Estem keltem a nagy pakkal sárban, porban. Esténként, amikor a zarándokszállásra érve letettem a zsákot, kis híján elestem a hirtelen megszűnő terhelés miatt. Beláttam, hogy ez nem megy. Kezdtem egyenként megszabadulni a hátizsák tartalmától. Nem volt könnyű, hiszen a magammal cipelt holmikért mind megdolgoztam, s most váljak meg tőlük? Vívódtam, de nem volt mese. A szemüvegtok, a sok ruha, a testápoló, a papucs, a törölköző mind kikerült a zsákból, utóbbi helyett egy könnyű pelenkát vettem. Végül egy váltás ruhában lettem boldog az úton. Ráébredtem, hogy egész életemben azért robotoltam keményen, hogy olyasmiket halmozzak fel, amikre alapvetően nincs is szükségem. Az út megtanította nekem, hogy így is lehet élni, ilyen könnyű zsákkal.

Hazatérve az itthoni életét is kiszellőztette, leegyszerűsítette. Döbbenten konstatálta, hogy ő, aki alig főz, konyhai eszközök garmadáját vásárolta, csak fazékból volt 8, ráadásul milyen drága szekrényt építtetett nekik...

– Nem állítom persze, hogy a pénz semmit sem számít. De igen, jó ha van. Viszont megtudtam magamról, hogy akkor is képes lennék a boldogságra, ha egyszer minden javamat elveszíteném.

Hogy ne érezzük magunkat lányregényben, elárulja azt is, nemrégiben újra szerkesztői állást vállalt. Mégsem hiszi, hogy megtagadott volna bármit is a tanulságokból.

– Más lélekkel kezdtem el újra a munkát, már képes vagyok a helyén kezelni. Ez pedig annak köszönhető, hogy találtam valakit ott belül, aki erősebb, bölcsebb és higgadtabb, mint én vagyok idekint.

A halász és a piackutató

Kering az interneten egy tanmese a halászról, aki egy apró faluban éldegél, s fatörzsből vájt egyszerű csónakjával járja a tengert. Minden nap tempósan teszi a dolgát, annyi halat fog ki, amiből a családját eltarthatja. A maradék idejében játszik a gyerekeivel, pihen, összejár a barátaival zenélni, beszélgetni.

Találkozik egyszer egy piackutatóval, aki segíteni akar neki. Buzgón elővezeti hát, milyen sokra vihetné, ha többet halászna. Idővel nagyobb hajót vehetne, majd egész flottát. Aztán beindíthatna egy halfeldolgozót, s elköltözhetne Párizsba, New Yorkba, hogy onnan irányítsa a vállalkozást. Úgy 15-20 év alatt révbe is érne... És azután? – kérdezi a halász. Ó, akkor jön a java – feleli a piackutató. Megengedhetné magának, hogy hátat fordítson a rohanó világnak, egy csendes faluba költözzön, ahol volna ideje halászgatni, játszani a gyerekeivel, zenélni a barátaival...

A való élet persze nem ilyen egyszerű, mégis lapul annak a csónaknak a fenekén egy adag igazság. A modern világ egyre összetettebb, s ez a bonyolultság egyszerre lenyűgöző, csábító és terhes. Nem könnyű meghúzni a határt, mit fogadjunk be, mit engedjünk közel magunkhoz, s mire mondjunk nemet. Mi az, ami még épít, s mi az, ami már felőröl, elemészt.

Nyilván sokan érzik úgy, nem rajtuk áll a választás. Ilyen a kor, ezt kínálja, muszáj tartani a tempót, úszni az árral. Lehet, hogy valóban keveseknek sikerül kievickélni a fő sodorból, de legalább tartsuk nyitva a szemünket, keressük a rést, figyeljünk, mérlegeljünk és szelektáljunk. Nem csak a mosógépünk, az okostelefonunk és a közösségi profilunk van tele fölösleges, kéretlen programokkal...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!