Egy bulvárlap átfutására úgy 17 másodpercet szánok

Pedig még meg se nagyon szólalt. Erre sem kell soká várnunk, hiszen a beszéd, a kapcsolatteremtés, mások figyelmének megragadása Buza Sándor (53) számára a kenyérkereső foglalkozást jelenti.

Közel negyedszázada van a pályán, de a fellépés első öt másodpercében még mindig izzad a tenyere. Manapság a Story tévé főzőműsorában láthatjuk a képernyőn.

– Kutatta valaha a Buza név eredetét?

– Édesapám éppen most írta meg a család történetét, amiből kiderül, hogy az őseink virtigli zsellérek voltak, napszámosként járták az országot, amerre a szél vitte őket. A 18. században tapadtak meg e régióban, a nagyapám egyik felmenője például „futó sereg főfelügyelő” volt, azaz kanász. Ami a név eredetét illeti, felmerült a „busa” szó, de Erdélyben létezik Buza nevű falu is.

– Gyerekként milyen miliőben nőtt fel?

– Söjtörön éltem 15 évig, egy nagy, tornácos házban, amihez korábban uradalmi kisbirtok tartozott. Édesanyám pedagógus volt, édesapám a közgazdász végzettségét Zalaegerszegen kamatoztatta, így suli után sokat sertepertéltem nagyanyám körül. Nagy háztartást vezetett, a nagyapám hentes és mészáros volt, kocsmát vittek, a kisujjában volt a konyhaművészet.

– Már ott megkaparintotta a fakanalat?

– Nem mondhatnám hogy szakácsnak készültem, nem is lettem az. Hatalmas, vagy 50 négyzetméteres konyha volt nagyanyám birodalma, ahol kemence duruzsolt, de már a csapból folyt a víz. Számomra természetes volt, hogy én is odaállok rétest nyújtani... Akkor nem volt ebben semmi elhatározás, most azonban, hogy ismét a tűzhely közelében forgok, gyönyörűen jönnek elő a régi, beidegzett mozdulatok. Kíváncsi alaptermészetemnek köszönhetően a világot járva mindent megkóstolok, mégis az egyszerű, paraszti ételek ivódtak bele leginkább az ízlelőbimbóimba. Szívesen főzöm is őket, prósza, dödölle, káposzta egyaránt jöhet, de a kedvencem a mákos tészta.

Mindenevő volta bizonyságaként most is a pincérre bízza a választást, aki egy dijoni steaknek szavaz bizalmat. Míg a derék szelet közepesen átsül, megbeszéljük: nem volt égetnivaló gyerek. A foci, a korcsolyázás és bandázás mellett zenét tanult, s édesapja több ezer kötetes könyvtára is vonzotta.

 Úgy érzi, javára vált, hogy a felhőtlen gyerekkorhoz Söjtör kicsit izolált, de nagyon baráti légköre szolgált hátterül.

Kamaszodott, amikor beköltöztek Zalaegerszegre, a Ságvári-gimnázium diákja lett. Aztán történelem, ének szakos tanári diplomát szerzett Egerben. Férfi tanerőként kapós lett volna az ország bármely iskolájában, de fel sem merült benne, hogy ne jöjjön haza Zalaegerszegre. A Paisban tanított négy évig, az úttörőcsapatnak is ő lett a vezetője.

– Kérdezték, hogy ez gondot jelent-e. Nekem? Aki a Gagarin őrsnek voltam tagja Söjtörön? Ugyan... – nevet jóízűt egykori önmagán, a 23 éves srácon, aki gyakran kora estig kergette a labdát tanítványaival a focipályán. Megnősült, s a pár hamarosan Budapestre költözött, ugyanis feleségét – Borsos Ildikó – felvették az ELTE pszichológia szakára. A fiatalasszony eltökéltségét érzékelteti, hogy azóta vagy nyolc további oklevelet, diplomát szerzett ezen a területen.

Sándor csak véletlenül értesült a Magyar Rádió felhívásáról, melyben felsőfokú zenei végzettséggel rendelkező leendő munkatársakat kerestek. Féléves képzés után a Kossuth adó reggeli krónikájában találta magát, az volt a dolga, hogy az elhangzó riportokat, interjúkat odaillő zenével körítse.

– A szerda volt a mi napunk Pintér Dezsővel. Kedden Kondor Katalin, csütörtökön Aczél Endre vezette a műsort, mindenki a saját stábjával.

Eljött ´89, s vele együtt a Danubius rádió német, majd magyar nyelvű programja, ahova zenei szerkesztőnek hívták. Hamarosan megtalálták a kisebb, majd nagyobb riporteri, műsorvezetői feladatok is. Lépésről lépésre tanulta a szakmát, ami oda vezetett, hogy a Danubius egyik reggeli műsorvezetője lett Jakupcsek Gabriellával és Gundel Takács Gáborral, majd több éven át a rádió programját igazgatta.

2005-ben aztán bekapcsolódott a Petőfi rádió műsorstruktúrájának átalakításába, ahol mód nyílt a kereskedelmi rádiózásban begyűjtött 15 éves tapasztalatok, valamint a médiakutatásokban szerzett ismeretek hasznosítására.

– Az egész világon, nálunk is, átalakultak a rádiózási szokások, az embereknek nincs idejük elmélyülni a magvas beszélgetésekben. Rohannak, autóba ülnek, hozzák-viszik a gyereket, s hiába szól a világ legjobb riportja, ha nem jut el a közönséghez. A zenei csatornáknak az a feladatuk, hogy puha fotelt kínáljanak a hallgatónak, amiből bármikor felkelhet, visszatelepedhet, anélkül, hogy bármiről lemaradna. Nem volt könnyű az arculatváltás, sok asztalcsapkodás, kínlódás kísérte. E munka gyümölcseként felajánlották neki a Petőfi rádió programigazgatói posztját, ám akkoriban indult karrierje a Story TV-nél. A csatorna arcai közt jegyzik egyebek közt Szilágyi Jánost, Jakupcsek Gabriellát, Szulák Andreát, Havas Henriket, s innen „vitte át” Frizbi című műsorát a TV2-re Hajdú Péter.

Buza Sándor számára a legfőbb vonzerő a Forró témák című beszélgetőműsor volt, melynek égisze alatt több mint 300 interjút készíthetett sztárokkal, művészekkel, sportolókkal.

– Közülük hárommal sajnos én beszélgettem utoljára: Kolonics György, Kishonti Ildikó és Bujtor István. Utóbbi azt megelőzően 17 évig nem vállalt ilyen beszélgetést. Közel 3 évig tartott a sorozat, majd egy napon megállították a folyosón: tud-e főzni. Naná! A szomszéd főztje mindig zöldebb című produkció azóta is fut.

– Milyennek ítéli a honi bulvár állapotát?

– Egy bulvárlap átfutására úgy 17 másodpercet szánok, mert tudom, hogy a leírtak 80 százaléka nem igaz. Ma már mindenkit lehet szidni, ez része a játéknak. Evvel együtt nem zavar Győzike vagy Kiszel Tünde, elhelyeztem őket a megfelelő helyre az értékrendemben. Engem is hívtak, hogy szerepeljek itt-ott, de mindig nemet mondtam. A Vacsoracsata volt az első alkalom, hogy stáb járt az otthonunkban. Nem vagyok médiasztár, ha úgy kellene élnem, már régen begolyóztam volna.

– Söjtörről az ország nyilvánossága elé... Hogyan alkalmazkodott a sok váltáshoz?

– Jogos a kérdés, hiszen az én generációm még nem a pörgésre született. Mi úgy szocializálódtunk, hogy van szakszervezet, fizetjük a CSÉB-et, lesz nyugdíjunk. Aztán, amikor megérkeztek az angol tulajdonosok a Danubiushoz, pillanatok alatt meg kellett tanulni, hogy csak a mutatók számítanak, s hogy mindig benne van a pakliban, hogy elveszítem a munkámat. Velem is megtörtént. Berendezkedtem a több lábon állásra, egyszerre rádióztam, tévéztem, reklámügynökséget alapítottam. Amikor mindez megtörtént velem, szinte fel sem fogtam, csak alkalmazkodtam a helyzethez.

 – Lapunk Utazó mellékletében írt a Tengerek Oázisáról (Oasis of the Seas), ami a világ legnagyobb luxushajója. Hogy´ lehet elérni, hogy ilyen helyre hívják az embert?

– Még a Danubiusbál volt egy Toronyiránt című műsorom, s akkor szoros kapcsolatba kerültem a honi utazási szakmával. Ennek révén sok helyre eljutottam, s kezdtek érkezni a felkérések, hogy írjam is meg az élményeimet. A 2003-as amerikai motoros utam volt az első nagyobb vállalkozás. Hat államot szeltünk át baráti házaspárokkal. Két motorja van, a Helyi járat névre hallgató Suzuki, s a hosszú utakra való Harley-Davidson.

Utóbbi nyergében bejárta a Loire-völgyét, Toscanát is. Nemrégiben síelt Franciaországban majd Svájcban, ugyancsak felkérésre, hogy megírja élményeit. Most éppen a karib szigetvilágból érkezett haza. Így aztán ki lehet bírni... – gondolhatja az olvasó. Ehhez képest nem fordult ki magából, 15 éve ugyanaz a baráti köre, amit Marci fiának köszönhet. Az egykori osztálytársak szüleiből verbuválódott a sokszínű csapat. Együtt tartják a születésnapokat, farsangoznak, pókereznek, fociznak.

– Minek tartja magát?

– Hát ez az... Olyan embernek, akiben sokféle tehetség mocorog, s képes arra, hogy ebből mindig az éppen kívánatos részt mozdítsa meg. Jó időben voltam jó helyen, s lehetőségeket is kaptam. A zene adta a fő sodrást, de ez a vonat igen sokfelé elvitt. Anno énekelt a Zalaegerszegi Vegyeskarban, s évekig volt tagja az Énekmondó együttesnek, Budapestről is gyakorta követte őket a fellépésekre. Ha épp nem tudott elszabadulni, megesett, hogy húga, Bea ugrott be helyette a koncerten. Az aktív zenélés azóta sem veszett ki az életéből, hét éve alakították meg a Danubius Best Of nevű bandát. Fesztiválokon, falunapokon, fogadásokon játszanak, leginkább régi rockszámokat.

– Gyakran van szem előtt. Hiú ember?

– Rosszul esik a kritika, lelkesít, ha megdicsérnek, és megnézem magam a kirakat üvegében. Ez hiúság? Akkor az vagyok. Csak akkor borotválkozom, ha szükséges, a hajam sajna fogy, pedig sokáig lófarokban viseltem. Nem vagyok magamutogató, sosem fogok újságoknak fizetni azért, hogy írjanak rólam. Szeretek otthon csak úgy ellenni, olvasni, ücsörögni. Talán ilyenkor épül a brikettraktár, ami ellát munícióval. Hiszen ha a feladat úgy kívánja, azonnal ott vagyok a kör közepén.

Túl vagyunk desszerten, kávén, beáll egy kis csönd. A dekorációt vizslatja, de mintha másutt járna az esze. Gyötör a kétség, talán azon mélázik, ő még mit kérdezett volna...