Hétvége

2008.10.31. 03:29

Tányérja az asztalon

Az idő a legnagyobb tolvaj, minden nap megrövidít minket , írja Shakespeare. A november elseje alkalom arra, hogy pszichiáterrel beszélgessünk a gyászról, a veszteségről, a halál feldolgozásáról.

Szabó Judit

Még a hívő emberek számára is nehéz és hosszú út a gyász, mely a súlyos veszteség megélésének módja - mondja elöljáróban dr. Harkány Éva, zalaegerszegi pszichiáter főorvos. - A legnagyobb fájdalmat és egyben stresszhatást a szülő, a férj, feleség, a testvér és a gyerek halála jelenti. A feldolgozása, a megélése azonban nem csak attól függ, hogy milyen erős az ember. Ettől egyedivé válik, de jelentősen befolyásolja a folyamatot az is, hogy milyen kulturális-szociális környezetben élünk, milyen hagyományok hatnak ránk.

A kisgyermek szülője elvesztésekor túl korán éli meg azt a felismerést, hogy az anya vagy az apa nem megbízható , nem örök, a biztonság elveszhet, végső soron egyedül van, hiszen, bárki bármikor meghalhat.

A társ elvesztése a bizalmi kör sérülését jelenti, a szülőtársat vesztjük el, intim barátunkat, szeretőnket egyszerre.

A testvér elvesztése bűntudatot ébreszthet, hiszen sok lehet az elvarratlan szál a gyerekkorból hozott vetélkedés nyomán.

A saját gyerekünk halála bizonyos kulturális sztereotípiák mentén nevezhető talán a legnagyobb stressznek. Szembe kell nézni azzal, hogy nem tudjuk megvédeni mindentől a gyerekünket, holott születésükkor ezt képzeltük. Büszke vagyok arra, hogy most már reszketés nélkül ki tudom ejteni a meghalt lányom nevét - ugyanakkor meg is rémülök, hogy reszketés nélkül tudom kimondani - olvasható Judith Viorst könyvében egy, a 29 éves lányát elvesztő anya vallomása.

- Engem is nagyon mélyen érint most a gyász, hiszen ebben az évben vesztettünk el édesapámat - Harkány Lászlót, a neves nagykanizsai tanárt megyeszerte ismerték, tisztelték, szerették. (Lapunk hasábjain is gyakran olvashatták gondolatait.)

A pszichiáter főorvos személyes életébe bepillantást engedve mondja el, hogy hiába érti, tudja az ember, az elkerülhetetlen bekövetkezik, abban a súlyos pillanatban mégis úgy érzi, semmire sem készült fel.

- Előgyászolásnak is hívják a betegség előrehaladott állapotában a családokat sújtó szakaszt, noha szörnyű bűntudatot okozhat, ha úgy érezzük, már életében gyászoljuk a szerettünket - mondja a főorvos. - De lényeges lehet, mert, ha úgy alakulnak a körülmények, van mód az elköszönésre, fontos dolgok kimondására. Persze nem mindig előre megfontoltan. Egy-egy pillanat elég, hogy elhangozzék a közös múltra és a jövőre vonatkozó néhány mondat. Ez hozzájárul ahhoz, hogy el tudjuk engedni, akit muszáj. A viselkedésünket természetesen a haldokló mentális igényeihez kell igazítanunk. 



Fotó: Katona Tibor

- Milyen helyzetet teremt az, ha a beteg nem tudja, mi vár rá, ha nem akarják, vagy nem merik megmondani neki a változtathatatlant?

- Úgy vélem, tudnia kell. Nincs jogunk elhallgatni a halál közeledtét, persze lesz, aki elhárítja, de lesz, aki módot kap arra, hogy elrendezze a dolgait- válaszol dr. Harkány Éva. - Ezért megkerülhetetlen, hogy ismerjük a kapcsolatok minőségét, amely az ilyen helyzetben az egymásra utaltakat jellemzi. A nagyon közeli, meleg együvé tartozás és a nagyon hideg-rideg kapcsolat esetében egyszerűbb, talán rövidebb az egyébként soha el nem hagyható gyászmunka. Az ambivalens, feszültséggel terhes viszonyok után életben maradó számára válik olykor pokolian nehézzé vagy elakadttá a gyászmunka.

- Előfordul, hogy nem lehet elbúcsúzni, mert olyanok a halál körülményei... Baleset vagy egymástól távol élők esetében...

- Pótlólag is dolgozik az ember ezen. Álmodik. Ez nagyon fontos. Sokan írnak már el nem küldhető levelet, összegzik, felidézik a kapcsolatot, megvallják azt, amit sosem mertek.

- A lelkiismeretfurdalás természetes?

- A gyászban mindig van önvád és kétség, még a legszeretettelibb módon élt élet után is. Mindig van valami, amit nem tettünk meg, amiről azt hisszük, elmulasztottuk.

- Milyen módon akadhat el a gyász?

- Gyakori a halott mumifikálása . Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek elengedni, tagadjuk a veszteséget. Ilyenkor maradnak érintetlenül a szobák, a szekrényben a ruhák, a tárgyakat nem mozdítjuk el arról a helyről, ahova az eltávozott tette.

- Milyen segítség kínálkozik a hiány megemésztésére?

- A család összetartása a közös gyászban fontos, jótékonyan oldhatja a fájdalmat. De a gyász első, sokkos szakaszában előfordul, hogy nem képes megosztani a fájdalmat, a másik szomorúságával nem képes foglalkozni az ember. De egészen biztos, hogy az érzelmekkel való munkát nem szabad elutasítani. Hiszen ismerjük a kifejezést: beleőrül a fájdalomba . Ez időnként valóban megtörténhet.

- Sokan nem beszélnek még a családtagokkal sem a veszteségről, nem akarván sebeket felszakítani... A halottak napja és a zsúfolt temetők kényszerítő ereje nem nagyon enged elmélyülni a saját érzéseinkben.

- Pedig a szép, kedves emlékek, a közös történetek felidézése nagyon fontos. Ez vezethet át a következő gyászszakaszba. Ebben lehet már valamelyes öröm. Ezzel együtt persze nem muszáj mindent erőszakoltan verbalizálni, nem kell mindent kimondani, ha nincs hozzá egyelőre készletünk - mondja a szakember, hozzátéve, más módon is értelmet kaphat az elhunytakról való beszélgetés. A családi legenda felidézése a többgenerációs modell felbomlása után a gyerekeknek abban segíthet, hogy megismerjék a nagyszüleik életét, amiről előfordul, hogy keveset tudnak az unokák.

- Az idő gyógyír?

- A közhelyek leegyszerűsítőek, de van bennük igazság. A gyászmunka végén, az azonosulás, az identifikáció szakaszában halottunkat a saját belső világunk részévé tesszük. Alkalmazkodunk a megváltozott életkörülményekhez, visszanyerjük az örömre való képességünket.

Ezek is érdekelhetik