Hétvége

2007.12.24. 03:28

Erzsinek, akinél sokáig laktál

Egészen biztos, hogy Princzné Bodzai Erzsébet karácsonya az idén sem lesz nyugodt. A fa alatt hét gyerek ünnepel együtt - további huszonkettő pedig a távolból küldözgeti a jókívánságokat.

Varga Andor

- Mindig nagyon szerettem a gyerekeket - kezdte arról szólva, miért és hogyan is lett nevelőszülő. - Ráadásul a legkisebbik saját gyerek, a kislányom betegsége miatt olyan munkát kellett keresnem, hogy itthon mindig kéznél legyek. A nevelőszülőséget az akkori lakásunkban, az egyik Zemplén utcai tízemeletesben kezdtük, csecsemőkkel, s pár évre rá vettük ezt a kiskanizsai házat. A felújításon rengeteget dolgoztunk, a mindenhez értő nagyfiam vezetésével az egész család kivette belőle a részét, mesterembernek nem fizettünk egy fillért sem. Ma már akár hét gyereket is el tudnánk helyezni - bár ezzel a néggyel is van bőven sok feladat.

Martin, Márk, Milán (a megkülönböztetését nagyban nehezítő alliteráció véletlen, a neveket hozták magukkal) és Zsófi (ő a legnagyobb, már elsős) közben percnyi megállás nélkül kavarognak körülöttünk. A kezük mindig tele: az egyikben játék, a másikban valami ennivaló - csecsemőotthoni utóhatásként.

- Őrületes elszántsággal ragaszkodnak a saját játékukhoz, és ha lehet, pusztítják a másikét - mondja Erzsébet. - A dolog pár hét alatt elmúlik, mint a másik jelenség is, amit mi nevelőszülők egymás közt hétköznapiasan csak túlzabálásnak hívunk. Én tudom, az otthonban is kapnak eleget enni, de ott szigorú a rend, van reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora, egyébként nincs étel - itthon viszont bármikor kimehetnek a konyhába mondjuk egy marék ropiért.

Bodzai Erzsébet azt mondja: a környéken mindenki szereti a gyerekeit (Ha kérdezik, azt szoktam mondani: az enyémek, de nem én szültem őket. ), a kicsik beilleszkedését pedig segíti, hogy nem csak neki, illetve a munkában hivatalosan is, segítőként szereplő édesanyjának, de a soron három szomszédasszonynak is Erzsébet a keresztneve.

- Nagyon pozitív visszajelzéseket kapok mindenkitől a munkám miatt - mondja vendéglátónk a huszonnégy órás készenléttel járó feladatról, de menet közben világosan kiderül: a megfogalmazás véletlen , a nevelőszülőséget cseppet sem tekinti munkának. Nem is lehet, elvégre óhatatlanul felmerülne, hogy mondjuk munkaidőt is tartson az ember, de akkor ki kelne fel az azon kívül felsíró kicsihez? - Beszélgetésben sokszor felmerül, hogy biztosan jó sok pénzt keresek, s mindenki nagyon meglepődik a 112 ezer forintos fizetésen, ami a mamának járó 13 ezerrel egészül ki havonta. S persze ezenfelül van a gyerekek apanázsa , amelyből szerintem jól ki lehet jönni. Megkapnak mindent, ami a fejlődésükhöz kell. Gyümölcsöt például mindennap, azt nagyon szeretik.

Erzsébet (és családja) dolga az, hogy örökbefogadásig nevelje a kicsiket. Az idő hol hosszabb, hol rövidebb - volt csecsemő, akit két hónap után vittek, van azonban, aki évekig is hiába vár új családra.

- Az elválás a legnehezebb - mondja Erzsébet, aki fejből tudja minden valaha volt védence születési dátumát, sőt, azt a napot is, amikor hozzá kerültek (avagy: számára megszülettek), illetve amikor elvitték őket a házból. - Nem tudom ezeket a gyerekeket a munkám tárgyaként kezelni, mindegyikükhöz kötődöm, enélkül az odaadó gondoskodás nem is képzelhető el.

Persze a további kapcsolattartás lehetséges, de minden az örökbefogadó szülőkön múlik. Volt az évek alatt apuka, aki kijelentette: a gyerek első két és fél éve örökre lezárult fejezet - tőlük az anyuka telefonált néha, párja előtt nyilván titokban, beszámolva a kislány fejlődéséről. Mások rendszeresen jönnek: nyaralásból, karácsonykor, húsvétkor, apró ajándékokat hoznak Erzsinek, akinél korábban sokáig laktál . A gyerekektől, az új családoktól jönnek szenteste az sms-ek, köszöntő telefonok, sőt, egy-egy francia és norvég család, akik szintén a kiskanizsai házból fogadtak örökbe, az ünnepre csomagot is küld.

- Volt egy kislányunk, az elsők között, nagyon hozzánk nőtt, s végül itt, Kanizsán talált családot - mondja a nagymama , aki ugye szintén Erzsébet. - A szülők nem akarják tartani velünk a kapcsolatot, de néha látom őket. Egyszer például szappanbuborékot eregettek az anyukájával az erkélyükről. Már majdnem kiáltottam nekik, de ez nekünk tilos, csak ők szólíthatnak meg, ha észrevesznek, s persze, ha akarnak. Elfacsarodik ilyenkor az ember szíve, bár az vigasztal azért, hogy a kicsi szemlátomást boldog.

Ezek is érdekelhetik