Hétvége

2007.12.24. 03:21

Bogár Pálék visszaérkeztek

A hatalmas fehér kutya szigorúan őrzi gazdáit, Bogár Pál nem győzi hátrébb parancsolni, amíg a nagykutasi Fő utca takarosan kicsinosított házába tessékel Verával, a feleségével. A férfi itt született, hogy aztán egy óriási kanyarral ismét ebben a festői faluban ébredjen reggelente.

Kovács Krisztián

A Zalai Hírlap olvasói akár emlékezhetnek is rájuk. Négy évvel ezelőtt e hasábokon számolt be Pali bácsi arról, hogy véletlenül disszidált 1956-ban, tizenhét évesen zalai szülőfalujából. Épp csak útbaigazította volna azokat, akik nem találták a határokhoz vezető utat, s azon kapta magát, hogy sodorja a történelem. Svájc lett az első számú állomás, zippzárüzem, majd közbevetőleg egy próba Ausztráliában, éjszakai kenguruvadászattal, hegesztéssel. Immár szabadkai szerelmével, feleségével, Szabados Verával együtt 1965-től újra Svájc, negyven évig. Két leány, Eleonóra és Zsuzsánna jelentette négy-öt éven belül a családot. (Ők ma már házasemberek, egyelőre egy hatéves unokával ajándékozták meg szüleiket.)

Azután állandóan hazahúz a szív, Nagykutason mind gyakrabban fordulnak meg, végül át- és letelepszenek.

Mégsem ezekben a kalandokban merülünk el először. Valahogy folyton a mai magyarországi viszonyokhoz kanyarodunk. Látszik, foglalkoztatja őket a dolog, s bizony van is összehasonlítási alapjuk.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

Azután állandóan hazahúz a szív, Nagykutason mind gyakrabban fordulnak meg, végül át- és letelepszenek.

Mégsem ezekben a kalandokban merülünk el először. Valahogy folyton a mai magyarországi viszonyokhoz kanyarodunk. Látszik, foglalkoztatja őket a dolog, s bizony van is összehasonlítási alapjuk.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

Azután állandóan hazahúz a szív, Nagykutason mind gyakrabban fordulnak meg, végül át- és letelepszenek.

Mégsem ezekben a kalandokban merülünk el először. Valahogy folyton a mai magyarországi viszonyokhoz kanyarodunk. Látszik, foglalkoztatja őket a dolog, s bizony van is összehasonlítási alapjuk.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

Mégsem ezekben a kalandokban merülünk el először. Valahogy folyton a mai magyarországi viszonyokhoz kanyarodunk. Látszik, foglalkoztatja őket a dolog, s bizony van is összehasonlítási alapjuk.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

Mégsem ezekben a kalandokban merülünk el először. Valahogy folyton a mai magyarországi viszonyokhoz kanyarodunk. Látszik, foglalkoztatja őket a dolog, s bizony van is összehasonlítási alapjuk.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

- Milyenek a svájciak?

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

- Szerények. Nagyon. Nem számít, hogy ki kicsoda, milyen magas beosztásban dolgozik, mindenki becsüli a másikat. Az itteni állapotokat én kasztrendszernek nevezem - Vera viszi a szót, közben Pál kávéval sürgölődik. A gazdag könyvtárat is megcsodáljuk. Gábor Áron dédunokáját is ismerik ám, mutatnak a magyar történelem zivatarait idéző számos kötetükre. Mert abban aztán tényleg volt részünk.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

- Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyarok sokáig úgy éltek, mint a madár a kalitkában - simít végig tekintetével a házaspár hölgytagja a régi-régi könyvek gerincén. - Vágytak a szabad repülésre, volt valami elképzelésük a kinti világról, aztán amikor megkapták, kiderült, a szabadság egészen más, mint amilyennek képzelték. A kalitkában gondolkodtak helyettük, most meg nekik kéne. Egyszer, még a szocializmus ideje alatt találkoztam odakint egy orosz asszonnyal, akit persze az ott élő magyarok számonkértek, miért nem hagyják békén a magyarokat, miért nem mennek ki a katonáik az országból. Erre ő azt mondta: ti nem tudtok egyedül boldogulni, benneteket irányítani kell mindig.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semlegességüket. Sokféle nép él ott, de igazi, svájci svájci csak a középső részen van.

- Szigorú az együttélési szabályrendszer, mert sokan vannak kis helyen. Mi ezért is szeretjük ezt a szép tágasságot - veszik át egymástól a szót, de mégse vágnak egymás szavába. Kimutatnak az ablakon az akkurátusan rendben tartott hatalmas kert felé. - Nem is unatkozunk, mindig ad munkát az udvar.

Kilenc kilométerre éltek az olasz határtól, Ticinoban, a Lago Maggiore partján, gyönyörű helyen. Mediterrán tóparti sétányok, mögöttük pedig a havas hegyek. Gyakran átjártak Olaszországba vásárolni, vagy csak azért, hogy velük nevessenek.

- Nagyon vidámak, sokat kacagnak, hangosak, jókedvűek. A svájciak nem ilyenek. Pontosak, sokat dolgoznak és csendesek. Este tíz után és reggel tíz előtt még fürödni sem szabad a társasházi lakásokban, hogy ne zavarják a másik pihenését. Tudják, ott rend a lelke mindennek, azért is működik jól az ország.

- Nem komor így az élet?

- Inkább dolgos.

- Mégsem fenékig tejfel, ahogy mi képzeljük?

- Főleg a nyugdíjasoknak nem. Itt Magyarországon sokkal több juttatást kapnak, mint Svájcban. Ott nincs ingyen utazás, fürdőkbe se mehetnek térítés nélkül, nincs 13. havi nyugdíj, betegbiztosítást, egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Itt kánaán van, nemigen adóznak a nyugdíjból élők. Amikor ezt odakint elmesélem, nem hiszik el, azt mondják, ilyen ország nincs. És itt van a gyes is. Ott három hónap a szülési szabadság, azután mindenki maga gondoskodik a gyerekről. Az anya otthon marad, vagy magánbölcsődébe adja a kicsiket.

- De ott azért jóval magasabb a rendes nyugdíj, mint a hazai, nem?

- Igen. Az én fizetésem például a nyolcvanas években meghaladta a havi 10 ezer svájci frankot. De meg is volt a 44 évnyi szolgálati időm. A nyugdíj 2750 frank lett, ami a legmagasabbak közé tartozik. Négy év után emelték most 30-cal. Kint a mi lakásunk fenntartása, amiben majdnem negyven évig laktunk, 1600 frankba került, 700 a betegbiztosítás kettőnknek, s ezután jönne a telefon, a villany. Húsz százalék, ha marad ruházkodásra, ételre. Kiegészítő nyugdíjat az kap, aki nincstelen. Ha van háza, azt mondják, adja el, s ha az elfogyott, akkor folyamodjon az államhoz segítségért. Egy baráti házaspárnak 77 munkában töltött éve volt, ketten kaptak érte 1800 frankot. Családi pótlék pedig csak annak jár, aki dolgozik.

(Ezt vastag betűvel írd le, súgja fotóskollégám, hátha elgondolkodnak rajta, akik keveslik a hazai állami gondoskodást. Csak hasonlításképpen egy adat: egy svájci frank ma 156 forint.)

Döbbenten hallgatjuk őket. Főleg, mikor azt halljuk, ott úgy vélekedik az állam: amíg jól keres valaki, van lehetősége megtakarításra, előre gondolkodni, gondoskodni magáról.

- Mi is próbálkoztunk egyszer, vettünk egyetlen darab aranyrudat, de épp akkor alacsony volt az ára, amikor eladtuk - nevetnek egymásra. - Szóval nem nekünk való a spekuláció. Nekem amúgy is mindig a munka volt az első, illetve az első öt. Hatodik a család. Úgy is terveztem, hogy munkában fogok meghalni, de aztán egyszer csak azt mondták a lányaim, eleget dolgoztam, élvezzem a nyugdíjas éveket.

- A kinti nyugdíjnak itt jobb a vásárlóértéke ezek szerint. Ez hozta vissza Európa csokoládé-szívéből, vagy a hazaszeretet?

- A hazaszeretet az első, ez a lényeg - mondja sietve Bogár Pál, hozzátéve, ő odakint is megmaradhatott magyarnak, sőt, a hatvanas-hetvenes években tömegesen kiérkező magyarokat is munkához juttatta.

- Összetartottunk, ha valaki itthonról hurkát, pálinkát hozott, mindig adott egy keveset a többieknek. Az egyedül élőket, öregeket látogattuk, elláttuk - meséli Vera.

- Ott sem mindenkinek üt be a jólét?

- Á, dehogy. Csak aki keményen dolgozik, annak - magyarázza Pali bácsi. - Ha volt olyan diszidáló, aki itthoni szüleivel dicsekedett, azt mondták neki, lássuk inkább, te mihez értesz.

Felidézzük az első együtt töltött szerény karácsonyt, hozzá azt az 1965-ös, Velencén, Milánón át vezető vonatutat, melyet az akkor 21 éves Vera a Vajdaságból - bonyolult iratszerzési akciók után - nagy szorongva tett meg. Egyedül, az ismeretlenbe.

- Mi mindent egymásnak köszönhetünk, nem volt segítségünk.

Lányaik, akik négy nyelvet beszélnek, férjeikkel gyakran jönnek Nagykutasra. Amikor ezeket a sorokat írom, már megérkezett karácsonyra Vera nővére Szerbiából. Talán épp a kandalló tüzének melegéhez telepszenek... és mesélnek, mesélnek.

Valóban, mindig volt valaki felettünk, törökök, tatárok, németek, oroszok. Most meg az unió?

- A svájciak nem is akarnak belépni, bár szerintem előbb-utóbb belekényszerülnek, nem tudják fenntartani a semleges