1956-ban hagyta el az országot: a gyökereket keresné

A Sümeg melletti Mogyorós-dombra vagyunk hivatalosak. Valaha jobb napokat látott tábor, ma turistákat fogadó kemping mellett ütötte fel lakókocsiját a hetvenkét éves, kitűnő kondícióban lévő férfi, aki a közelben házat épít, a válás miatt immár a másodikat. Hogy itt is legyen otthona, ne csak Németországban. Azt szeretné, ha a hajdani szülőfalu, Dabronc közelében élhetne legalább az év felében, míg a másikat két felnőtt gyermeke közelében München mellett, a 45 ezer lakosú Kaufbayernben tölti. Hétszáz kilométerre innen. Vollner Lajos tizenhét évesen, 1956-ban hagyta el az országot. Akkor már Csepelen élt a család. Ahhoz a disszidens hullámhoz tartozik, amely nem a forradalmi cselekmények következményeitől való félelem okán, hanem a jobb élet reményében indult útnak a barátaival.


- Féltünk, kimentek az oroszok, aztán visszajöttek a tankok, jobbnak láttuk, ha megyünk. Apám bátyja Belgiumba ment még a huszas években, amikor nagy nyomor volt. Bár itt mindig nagy nyomor volt...

- De azért, látja, élünk.

- Ja, hihetetlen, hogy miből tudnak megélni az emberek. Én soha nem tagadtam, hogy magyar vagyok, de az az igazság, büszke se voltam rá. Itt annyi diktátor került hatalomra, nem is láttam eddig ennyire tisztán. Ezért jó, hogy megírtam a könyvet. Arról a disznóságról, hogy egy katonasapkában kiküldték a zsidókat a Donhoz aknát szedni. Erre nincs mentség. Persze, minden országban vannak problémák, de olvastam, hogy még a Gestapo is csodálkozott a magyar brutalitáson.

Látják, máris benne vagyunk a sűrűjében. De mielőtt rátérnénk a könyvre, folytassuk az életrajzot. Lajos gyári munkásként kezdte, Innsbruckban járt magyar gimnáziumba. Vegyészmérnöknek tanult, Bonnban diplomázott. (Csepelen én voltam a legrosszabb tanuló, ott meg... ) Hat évig dolgozott a bécsi atomenergia ügynökségen, Rómában az ENSZ élelmiszerügyi diviziójánál, rovarok sterilizációjával foglalkozott.

De igazából amiatt a bizonyos fehér könyv miatt találkoztunk. Amihez a Zala Megyei Levéltárban is kutatott. És még hol! Mindjárt kiderül. Lajos édesapja a II. világháborúban megjárta a Don-kanyart.

- Soha nem beszélt róla, ha egy-egy mondat szóba került, mindig elsírta magát, ezért nem is erőltettem, hogy meséljen, nem akartam sebeket szaggatni. Most már sajnálom. Ezért kezdtem kutatásba. Igazán mondom, őszintén felháborított, amit megtudtam a magyarok világháborús szerepléséről. Erről Németországban nem is tudnak. Ezért írtam meg németül a könyvet, szeretném, ha megismernék.


- A németek szemét szeretné felnyitni?

- Igen, komoly kritikát gyakorolok benne. Remélem, sikerül a terjesztése.

Vollner Lajos valójában a saját életét kezdte leírni, de tíz oldal után rájött, jobb, ha korábbról, a gyökerektől indul. Megtalálta az apja egyik kérvényét, amit a nyugdíjfolyósítóhoz írt, ismerjék el a doni időszakot.

- Akkor jöttem rá, Jézusom, nem is tudok semmit az apámról. Először a müncheni óriási egyetemi könyvtárban olvastam hozzá, de nem találtam semmit a magyarok szerepéről.

- A német történészek nem foglalkoznak vele?

- Nem igazán. Ez szégyen számukra. Freiburgban is jártam, ott se jutottam előbbre. Ezután következett az egerszegi levéltár. Ott találtam bajtársi naplókat, amikben a tetvekről, a hidegről, a sebesülésekről, az elfagyott végtagokról írnak. Jártam Nagykanizsán a kaszárnyában, Budapesten a Hadtörténeti Intézetben. Végül idén áprilisban elrepültem Voronyezsbe is. Tolmácsot fogadtam, kelet-német tanárnővel látogattam végig az ottani levéltárakat, emlékhelyeket, a Don-kanyart, az iskolákat. Gremjacsjében is jártam, a kanyarhoz legközelebbi faluban. A hajdani katonai állásokban is álltam, ahol apám harcolt.

Mutatja a könyvben a korabeli fotókat.

- Nézzék, ezeket az állásokat, oda voltak beásva szegények... Látják, itt volt a kanizsai kilencedik könnyű hadosztály állomáshelye. Lefényképeztem két, még élő helybeli embert; elvették a házukat, mert kellett a katonáknak. Gyerekek voltak, de még emlékeznek mindenre.

- A voronyezsi levéltárban mit talált?

- Szinte semmit. Néhány magyar újságot, amit a magyar katonák annak idején hazulról kaptak, azokat is lefotóztam. Egy-két iskolában találtam helytörténeti gyűjteményt, valamivel gazdagabb az anyag, mint az állami intézetben.

A férfi tervezi, hogy oroszországi élményeit útinaplóba foglalja.

- Az apai szálon kívül miért izgatta a történelem eme szelete?

- Főként azért, mert Németországban nem beszélnek erről. Én meg szeretném, ha minél többen tudnák, hogy a magyarokat oda küldték.

- Ön szerint dolgozik emiatt a német bűntudat?

- Igen, szerintem ezért pénzelik Európát. Én így látom. Úgy érzem, azért, hogy Németország ott tart ahol, azért az én apám is szenvedett. Tudom, hogy ők egyáltalán nem hősök, csupán áldozatok. Azért küldték őket Voronyezsbe, hogy ott védjék meg a hazájukat!? Egy akkora országgal szembeszálltak a vezetők, a kiskatonák meg elpusztultak. Az ember így érez, háborog.

-Volt már német ajkú olvasója a könyvnek?

- Igen, meg is sértődött.

Végül a bágyadt napsütésben teszünk egy sétát a Mogyorósi-dombon. Beszélgetőtársunkban nagyon erős a családi kötődés. A környéken éltek a felmenők.

- Ott, arra volt a házunk. 16 évvel ezelőtt véletlenül tévedtem erre, akkor még Csepelen éltek a szüleim. Lejöttem, hogy megnézzem a vidéket. Akkor valaki mondta, eladja a házát. Megvettem, úgy számoltam, jól megélek majd a német nyugdíjból. Nehéz az építkezés, drága az alapanyag, a munkadíj feketén, szóval fura dolgok vannak itt. De milyen szép, nemigaz?


Vegyes magyar érzelmek
Vollner Lajos Voronyezs című saját kiadású, német nvelvű könyve a történelmi tényeket, a dokumentumokat alázatosan, ám az egyéni érzelmek vegykonyháján áteresztve kezeli. A mély elkötelezettség és a családi indíttatás szinezi a Horthy-Magyarország politikai-társadalmi palettájának megrajzolását. A harmadik birodalom ambícióira tekintve pedig igyekszik még tágabb összefüggésbe helyezni egy magyar család, egy magyar kiskatona kálváriáját. A maga nemében hiánypótló a kötet.


Hősök vagy áldozatok? (Arany Horváth Zsuzsa jegyzete)
„Nagybátyám, Eiler Gáspár, családunk háborús hőse, a 2. Magyar Hadsereg tagja volt, és harc közben esett el valahol a Don-kanyarban. A gyászoló és ugyanakkor büszke családtagokon kívül Soltvadkerten az evangélikus templom előtti téren egy emlékmű is őrzi név szerint az ő és a többi soltvadkerti hős emlékét. Régi álmom volt, hogy egyszer elmegyek a harcok helyszínére, és megkeresem a sírját...” A világháló mindenre képes. A fenti szöveget Bakacs János helyezte el egy, a rudkinói magyar katonai temetőt bemutató honlapra. Látható, hiába rakódnak évtizedek a történtekre, hiába tartják fedve a családtagok, a fájdalom és az emlékezés ereje utat tör magának. A szomszédos hasábokon olvasható történet hősének, Vollner Lajosnak szerencséje volt, az édesapja hazatért a Don-kanyarból, igaz, örökre magába zárta az ott átélteket. A fenti idézet szerzője nem találkozhatott nagybátyjával, mondhatni hát, úgy színezi, gazdagítja, pontosítja magában a szeretteivel megesett rémségeket, ahogy akarja, s ahogy történelmi tanulmányai megengedik. Ezeket a szubjektív képeket tehetik a helyükre a történészek, vagy a korabeli naplók, visszaemlékezések. Előbbiek gyakran mondják, utóbbiakkal is ajánlatos óvatosan bánni, mivel azok sem nélkülözik a sajátosan szubjektív nézőpontot. A Donnál elpusztultak, ahogy más háború halottai is, olykor hősök, olykor áldozatok. Ki tárja fel pontosan nemcsak a tényeket, hanem az összefüggéseket, az események mozgatórugóit? Hiszen az elemzés szempontjai koronként változnak. Ahogy ennek következtében a múlt kanyarulatai is folyton átrajzolódnak. Dehát a Don sem folyik ezer éve ugyanabban a mederben.