ZTE KK: Az edző előtt is „rejtély”, miért esnek vissza, de győztek, és ez a lényeg

Az Atomerőmű SE elleni siker hajszálon függött (88-87). Ha az ellenfélnek csak két ponttal többje van (vagy a Zetének enynyivel kevesebb), most három győzelem lenne a különbség a két csapat között a tabellán, és az a hátralévő fordulókra a nagyon-nagyon nehezen ledolgozható kategóriát jelentené. Örüljünk, hogy nem így történt, de ettől még elsősorban kérdések maradhattak a szurkolókban a mérkőzés után.

Az első mondjuk az ellenféllel kapcsolatos. Hogyan verhette meg ez a Paks idegenben a Körmendet? (Ha ott és akkor nem borul a papírforma, a ZTE ma már nem lenne utolsó a tabellán.) Szombaton legalább az Atom első félidei játéka alapján messzemenően indokolt volt ez a felvetés, a tolnaiak akkori produkciójánál talán csak a második félidei Zetéé volt kilátástalanabb.

De mi történt (már megint...) a hazaiakkal a nagyszünet után? Nehéz megítélni, hogy inkább a Paks javult fel, vagy a ZTE esett vissza a második 20 percre. Valószínűleg mindkettő igaz volt valamennyire. Hogy az egerszegiekkel miként fordulhatott ekkorát a világ röpke negyedóra alatt, azt a mérkőzés végi nyilatkozata szerint Emir Mutapcic vezetőedző sem érti, pedig már ő sem most élte át először a kispadról.

Vajon a ZTE KK légiósai mikor kapják már el végre istenigazából a fonalat? A 25-25 pontot szerző Barnett és De Cosey kevésbé érintett a kérdésben, de Holton pont nélkül, 4 lepattanóval és 3 kiharcolt faulttal zárta az estét, ami finoman szólva nem sok. Ő sem lógott azonban ki olyan látványosan a csapatból, mint Parks. A zalaiak 22-ese hetek óta inkább kerékkötő, szombaton mezőnyből 6 kísérletből 2 duplával, illetve egy lepattanóval zárt, és nagyjából kétszer annyi idő alatt feleakkora VAL-értéket produkált, mint Révész Ádám.

Miért nincs a Zetének játéka, arculata? Erre persze válasz lehet a sok légiós- és edzőcsere, de azért egy-egy figurát betanulhatna már a társaság. Úgy tűnik, a zalaiak tarsolyában nincs legalább egy-egy olyan variáció, amit álmukból felkeltve is tudnának, és amikor igazán nagy a baj, elővehetnének. A szombati meccs második félidejének legnagyobb részében megint azt láthattuk, hogy az irányító (többnyire Wilson) felhozta a labdát, a támadóidő javát végigpattogtatta a félpálya közelében. Aztán betört és vagy bedobta, vagy nem (inkább nem); a lepattanót vagy visszaszedték, vagy nem (inkább nem); majd talán belefért még egy rádobás valakitől, és abból vagy lett kosár, vagy nem. De Wilson esetében szombaton a legszomorúbb az utolsó perc volt, amikor négy büntetőt is dobhatott és közülük hármat elszúrt. Persze mondhatjuk, hogy azzal az eggyel megnyerte a csapat a létfontosságú meccset, meg tényleg nagy volt a tét és a nyomás, de az amerikai légiósok létének értelme éppen az, hogy az ilyen helyzeteket megoldják.

Ha ezekre a kérdésekre kerülnek megnyugtató válaszok, a ZTE KK szezonjának hátralévő része biztosan szebb lesz, mint az eddig eltelt volt.