Most tanulom a földrajzot – Gál Cecília fotói Kis-Tibetről a Hevesi-színházban

De nem csak emiatt volt emlékezetes a „Kis-Tibetben” eltöltött idő Gál Cecília fotóművész számára.

A zalai születésű, ám már évtizedek óta Egerben élő fotós e napokban a Hevesi Sándor Színház emeleti galériájában tárja közönség elé India legészakibb területén, Ladakhban készült felvételeit.

Egzotikus tájakon

Immár ötödik alkalommal hozta „haza” képeit, hogy megmutassa a zalai közönségnek is, miként látja távoli, egzotikus országok tájait és lakóit. Burma, Kambodzsa, Marokkó, Bali, Vietnam, Laosz, Madagaszkár, Equador, Jemen, Pápua Új Guinea, Algéria földjét már megjárta, s India sem volt számára új kontinens.

- Azt szoktam mondani, én valójában most tanulom a földrajzot... Ladakhról csak halvány fogalmaim voltak, de az utazás előtt alaposan felkészültem – kezd élményeibe Gál Cecília. – Persze egészen más olvasni róla, vagy akár a tévében megnézni egy útifilmet, mint élőben érezni az illatokat, figyelni az emberek gesztusait, vagy a talpunk alatt érezni a világ legmagasabban fekvő hágóját. A Khardungla 5602 méteren kanyarog, télen járművel megközelíthetetlen. Mi nyáron jártunk ott, dzsipekkel kapaszkodtunk fel az ösvényen. Amikor kiszálltam, nem éreztem szilárdnak a talajt a lábam alatt, imbolygott velem minden... Korábban két alkalommal is jártam már Indiában, de ez, a Himalája és a Karakorum hatalmas vonulatai között fekvő északi tartomány még várt rám. Eredetileg a Pandzsáb – Kasmír – Ladakh térség volt a cél, de Kasmírban harcok törtek ki, s nem engedtek be bennünket. Vissza kellett vonatoznunk Delhibe, ami nem volt nagy luxus, s onnan tudtunk repülővel eljutni Ladakh központjába, Leh városába. Fájt a szívem Kasmírért, de aztán a „magas hágók országa” feledtette velem a hiányt.

Nem csoda, hiszen 5-7 ezer méter magas hegyláncok közt oázisként megbúvó apró falvak, titokzatos buddhista kolostorok, s a homokszínű Indus völgyének kanyarulatai tárultak lencséje elé ezen a szélsőséges éghajlatú, erőforrásokban szűkölködő, de vadságában is lenyűgöző vidéken.

A kiállításról

Több mint 60 felvételt hozott el a Ladakh a Himalája gyöngyszeme című tárlatra, amit Kondor Anita nyitott meg. Méltatásában Helena Norberg-Hodge svéd filmrendezőnőt idézte, aki 18 évet töltött Ladakhban. „A családok több mint 90 százaléka saját földjén dolgozik, az egyes generációk szinte változás nélkül öröklik a birtokot. Majdnem mindent begyűjtenek, ami vadon nő, semmit sem pazarolnak el. A mezőgazdaság az együttműködésen alapul, megosztják a munkát, az állatokat, a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket. (...) Majd minden falunak saját kolostora van, minden háznak saját kis kápolnája. Szinte nincs olyan család, amelynek valamelyik tagja ne lenne szerzetes.”

Nem véletlenül, hiszen Ladakhban a tibeti buddhizmus vallási hagyományai is élőbbek, az indiai állam ugyanis nem bánt velük olyan kemény kézzel, mint a kínai a tibetiekkel. Gál Cecília és társai több vallási szertartáson is részt vehettek, a helyiek és a szerzetesek nem tiltakoztak a fotózás ellen.

- Mosolygok én annyit, hogy a legtöbb esetben beleegyeznek a fotózásba... Többre megyek vele, mint a lehengerlő fellépéssel – mondja most is derűsen.

Ugyanakkor avval is szembesültek, hogy Ladakhban is változik az élet, bomlóban az ősi közösségek szilárdsága.

- Hallottuk például, hogy a régi, páratlan szépségű kézi szőttesek iránt sajnos egyre csökken az igény, áramlik Kínából az olcsó textil. Gabonát sem vetnek annyit, mint korábban, az önellátás már nem teljes körű. Lehben például, ami a turisták, hegymászók kiindulópontja, mindenféle üzlet kínálja portékáit. Azért a helyi árut kínáló piac is gazdag, a zöldségek, gyümölcsök választékából az apró, de rendkívül ízletes sárgabarack vitte el a pálmát.

A változások érzékeltetésére tekintsünk egy újabb elhangzott szemelvényt Helena Norberg-Hodge könyvéből:

„...a gazdasági élet központja a fővárosba helyeződött, a családok egyre jobban összezsugorodnak. A hagyományos társadalomban az emberek irányították saját sorsukat. A tempót egyre inkább a technológia kezdi diktálni. (...) A hagyományos kultúrákban a gyerekek a tapasztalatból okulnak. Megtanulják, hogyan kell ennivalót termelni, házat építeni vagy ruhát készíteni, s megismerkednek a ladakhi kultúrát életben tartó értékekkel. Ezzel ellentétben a „modern” oktatás speciális munkára készíti fel a gyerekeket, a munkahely a városközpontban van, ipari tanterv alapján oktatják őket.” Helena Norberg úgy véli, az itt élőket egysíkú nyugati eszményképekkel bombázták, amitől az ő kultúrájuk elmaradottnak, primitívnek és szegényesnek tetszett.

Tisztaság, öröm, szépség

De térjünk vissza Gál Cecília fotóihoz, amelyekről még a fentiek fényében is épp elég tisztaság, életöröm és lélegzetelállító természeti szépség tekint ránk. Például Lamayuru környékén, amit az útikönyvek Ladakh esszenciájaként említenek. Itt a térség kultúrájának és építészetének szinte minden jellegzetessége fellelhető, közte a hatalmas hegyek közé ékelődő 10. században alapított kolostor.

Gál Cecília nem sok pihenőt hagy magának. Nemrég tért haza a Patagónia, Tűzföld, Húsvét-szigetek körútról, s március végén már Szenegál és a Rózsaszín tó felé veszi az irányt. Miközben mi – április 7-ig – ladakhi fotóit szemlélhetjük a színházban.