Sedi si kraj mene moj padjaš – Ülj le mellém, barátom

– Huszonheten jártunk egy osztályba, tízen zalaiak, a szerbek kevesebben voltak, nem? – kérdezgetik egymástól, miközben a háttérben a krónikás számára ismeretlen nyelvű, ám nagyon is ismerős dallamú népdal szól. (Teta Liza, a népszerű horvátországi népi énekes hangját halljuk.)

Hova vetett a kíváncsiság és a szíves invitálás?

Az érettségi találkozók természetes velejárója, hogy a korosodó hajdani diákok rácsodálkoznak egymásra, gyarapodó családjukra és testsúlyukra. Abban azonban sok különösség van, ha az ötven év után összejövők egyik nyelvről váltanak a másikra, sőt, harmadikra, miközben ugyanannak az iskolának, tanteremnek a padjait koptatták évtizedekkel ezelőtt. A budapesti szerb és horvát nyelvű gimnázium ötven évvel ezelőtt végzett osztályának érettségi találkozóját Zalaegerszegen tartották a minap. Lapunk volt felelős szerkesztője, Mihovics József is ebben az osztályban tanult, ekképp némi helyzeti előnyre tettünk szert, például az őket szintén meglátogató pécsi televízióhoz képest. (A társaság elkötelezettségére jellemző, hogy miután ilyen közel voltak, ellátogattak Horvátországba, az utat megkésett tanulmányi kirándulásként fogva fel. Bejárták a történelmi Zala megyét, a zalaegerszegi Zrínyi-szobortól Csáktornyáig és Muraszentmártonig, Stridóvárig. Rabul ejtették őket a muraközi ételspecialitások: a zagorjei pulykasült, a rétesféle štrukle, a furmintból készülő pušipel bor.)

– A hatvanas években a kezdetben szerb oktatási nyelvű iskolákból lett két tannyelvű, ahová az ország minden részéből érkeztek diákok – idézi a kezdeteket Gyuricz József, aki Tótszentmártonból került a gimnáziumba.

– Ha itthon vagyok, horvát vagyok, illetve sokác. Ha odahaza vagyok Hollandiában, magyar vagyok, úgy, hogy a már kint született gyerekeim beszélnek magyarul, horvátul s persze hollandul – mondja Bunyevácz Anka, amikor a nyelvi és nemzeti identitásról érdeklődtem. – Számomra ugyanolyan erős mindegyik. Horvátország az anyaországom, úgy, hogy soha nem éltem ott. Milyen ez? Egy kis desszert az életünkben az, hogy magyarországi kisebbségi nemzet tagjainak születtünk. Ráadásul a horvát közösségen belül a sokácok is kisebbségnek számítanak. Hollandiában egyébként nem foglalkoznak a nemzetiségekkel, sokféle ember él ott. Furcsán is néznének rám, ha ezt boncolgatnám.

– Sopron közelében élve fel sem merül, hogy különbség lenne az emberek között, csak azért, mert magyarok, osztrákok vagy úgynevezett gradiscsei horvátok, hiszen például mindenki tudott németül – folytatja Bodóczky Mária tanárnő, aki a Vas megyei Horvátzsidányból került a Csepel-szigeti Szigethalomra. – Kevesen tudják, nemcsak Sopron, hanem néhány környező falu, például a színhorvát Olmód is szavazott Trianon után, azért, hogy továbbra is Magyarországhoz tartozhasson.

– Én magyarul, szerbül beszélő horvát vagyok, ez nekem egész életemben jó volt, de ha haza akarok menni, Szentmártonba jövök – kerül a szó Kuzma Józsefhez, aki a szerbiai (vajdasági) Adán tanított szerbeket, magyarokat egyaránt. – Informatikából például az összes magyar tudóst elővettük az órákon, csakúgy a szerbeket.

A délszláv háború után azért nem volt szorongásmentes Horvátországon átautózni szerb rendszámmal.

– Annyi sérelmet fel tudunk hozni, annyiszor megsértettük egymást, hogy szerintem már nem érdemes számon tartani – érvel Kuzma József. – Az én családom sok szeretetet kap Adán, felnőtt fiaim is ott élnek. Kisunokáim pedig magyarul beszélnek.

Természetesen Adán is volt már érettségi találkozó. Kuzma Józsefnek eleinte nem akarták megadni a szerb állampolgárságot, később ugyanazok kapacitálták, vegye föl végre.

Csupity György egyszerűen hangsúlyozza, szerbhorvát gimnáziumban tanult, így egyben, különbségtétel, alá-, fölérendeltség nélkül.

– Három nyelvet beszélek egyformán. Magyarországon vagyok otthon, pedig Ráckeve mellett olyan faluban születtem, ahol ma is szinte csak szerbek élnek. Ezzel a névvel Európa-szerte élnek rokonok és nem rokonok.

Gyuricz Józsefben élénken él, a horvát irodalmi nyelvvel a gimnáziumban találkozott először, hiszen idehaza kisgyerekként speciális zalai horvát dialektust beszéltek. A kettő annyira nem hasonlított egymásra, hogy a tananyagot úgy értette meg, ha elolvasta a magyar tankönyvet. Ma már nem baj, csak rossz emlék a gyerekkori bánat, csúfolták őket beszédükért, ráadásul az anyaország nem nagyon törődött velük. Ők is csupán húsz kilométernyi mélységben utazhattak csak Csáktornyáig.

– A feleségem is horvát, de a nyelvet felnőtt fejjel tanulta meg, ma már sokkal jobban megy neki, mint nekem. Ajándék az életemben a sok horvát borász barát, akikkel megismerkedhettem.

Felidéződik a hajdani kérdés: kik a magyarok, kik a jugoszlávok?

– Az én válaszom mindig ez volt: „hallgasd csak!, akik horvátul énekelnek, azok magyarországiak, akik magyarul, azok jugoszláviaiak” – Kuzma József zárszava szimbolikus.