Presser és mi tizenkétezren – Életműkoncerten az Arénában

Mire pedig a közlekedési viszonyok miatt akadályozott fellépők 20.20-ra mind megérkeztek, még folyamatosan potyadoztak a nézőtérre néhányan, aztán bevonult rezesbandával vezetve az aznapi szereplők között Presser Gábor is, fehér zászlót lengetve, fiatal zenészektől, táncosoktól körülvéve. Kíváncsi lennék, ki milyen vágyakkal ült be a nézőtérre, mit szeretett volna hallani? Bizonyára volt csalódottság és kellemes meglepetés is, de egy biztos: elégedetlenül távozó aligha.

A nyilvános főpróba és a vasárnapi koncert után nagyon titkolózni már nem lehetett hétfőre a fellépők személyét illetően, és aki nagyon akarta, már a műsort is ismerhette, mégis azt kell mondanom, egy egyszeri élményben volt részünk, ahol bár minden meg volt koreografálva, ki volt találva dramaturgiailag és dinamikailag is, de olyan lett, mintha csak egy három órán keresztül zajló spontán öröm- zene és -tánc volna. Mintha a három óra egy adott témára zajló improvizáció lett volna, aminek összegző jelzője a minőség, az igényesség, a gondolati gazdagság, az együttműködés, a másik helyzetbe hozása, ahogy az improvizációnál triviális. Zabolátlannak tűnő érzelmek és svájcióra-professzionalitás. Az estet Oláh Ibolyának ajánlotta Presser, és a csiszolhatatlan gyémántnak titulált énekes hozta is azt, amiben rendkívüli: a piafos egyszerűséget, magától értetődőséget, az utánozhatatlan hangvételt, az önvallomásszerű szöveget, amit más írt, de belőle fakadt. A szereplők sora hosszú: Rúzsa Magdi, Falusi Mariann, Oláh Ibolya, Beat zenekar, Tölcséres Banda, Fitos Dezső Társulat, Bartók Konzisok, Rácz Zoltán, Holló Aurél, Szabó Tomi, Csík zenekar – mindenki nagyon jó volt, de a legjobb az lett, mikor a 3 órás remek műsor befejeztekor a tovább ücsörgő közönség masszív tapsának eleget téve Pici bácsi visszaült a zongora mellé, és amúgy bensőségesen klimpírozgatott, mi meg énekelgettünk, figyelve a nagy kijelzőn a dinamikai gesztusait, miszerint halkabban és egyre halkabban – és a tizenkétezer énekelt, halkabban és egyre halkabban… Ringasd el magad – ezt dúdolgattuk.

Olvasom Presser korábbi nyilatkozatát:„ ...akik még komoly koncerteket adnak az idős generációból – és akad belőlük jó pár Magyarországon –, koncertről koncertre bizonyítanunk kell, hogy kemény, tisztességes munkát nyújtunk a színpadon. Lehet, hogy fárasztó lesz 25-30 dalt eljátszani, de az jó, az nagyon jó. Az Arénában csúcsteljesítményre van szükség. Nem működnek azok a pici „ecsetvonások”, melyeket pár száz személyes színházakban, nagyobb teremben lehet alkalmazni.”

Az ecsetvonások talán nem, de a szellem, a mentalitás, az igény a közönséget komolyan vevő szórakoztatásra abszolút bejött, az utolsó sorban, a legolcsóbb helyen is.