Afrika testközelből – Zala Péter lélegzetelállító felvételei

A mostani a második zalaegerszegi tárlata, 2016 elején mutatkozott be első alkalommal abban a városban, ahol élete legmeghatározóbb 45 évét eltöltötte Zala Péter természetfotós.

Ifjú korában Nagykanizsán tanult vegyészetet, s generációja az egerszegi Albatrosz zenekar énekeseként és gitárosaként is emlékezhet rá. Dolgos évtizedek következtek, amelyeknek nem sok közük volt a fotózáshoz. Foglalkozott vegyészettel, toxikológiával, elektronikával, később az állami energiafelügyelethez került, majd hasonló profilú német cégek magyarországi képviseletét látta el. Aztán önállósult, tüzeléstechnikai vállalkozásba kezdett, s több mint két évtizede Gödöllőn él. És bő egy évtizede szoros barátságot kötött a természetfotózással.

Az érett fővel meglelt szenvedély olyan új színekkel dúsította napjait, hogy ha csak teheti felkerekedik, járja a világot, s pixelekbe zárva hazahozza élményeit. Egy tartós szakmai barátságot is köszönhet hobbijának, hiszen immár hét éve élesíti közösen az objektívet Laki Zoltán fotóművésszel, a Vadvilág Magyar Természetfotósok Egyesülete elnökhelyettesével. A fotós- és útitárs a tárlata megrendezésében is segédkezett.

Korábbi egerszegi bemutatkozása után Kairóban volt kiállítása, majd újabb fotóstúrák ragadták magukkal távoli tájakra. A norvégiai Lofoten szigeteknél az északi fényt, vagyis az aurora borealis tüneményét vadászta, de járt Erdélyben, Skóciában, Izlandon, Dél-Afrikában is.

- Melyik volt a legemlékezetesebb túra? – tudakoljuk.

- Fizikai teljesítmény szempontjából a skóciai út volt a legkeményebb – halljuk Zala Pétertől. – A Skye-szigeteken található Old Man of Storr sziklacsoport vulkanikus oszlopaihoz jó másfél óra igen kemény túra árán kapaszkodtunk fel, amihez némi csúszkálás és nadrágfék is hozzátartozott.

A vad szépségű táj atmoszférája a fotókon is átüt, nem csoda, hogy a valóság komor legendákat szült. Az ősi mítosz szerint a tél boszorkányának gonosz tettei nyomán született a Hebridák e hegysége. S ha azt gondolnánk, hogy a rideg skótföld után Dél-Afrikában, Zuluföldön járva jól átmelegedtek, hát csalódnunk kellene.

- Ott sincs mindig meleg, az éjszakák meg kifejezetten dermesztőek voltak. Főleg, amikor rinocéroszokat és elefántokat fotózott az ember, úgy három méteres távolságból... Egy itató mellett kialakított fotóslesből dolgoztunk éjszaka, s az egyik elefánt úgy éreztem, kiszúrt. Olyan közel jött, hogy alulról tudtam lefotózni az agyarát...

A pillanatot a Big Brother című képen örökítette meg. Arról azonban csak élőszóban hallunk, hogy az itató mellett izgalmas csörtéknek is tanúi lehettek. Egyik alkalommal például egy négytagú szomjas elefántcsoportot zavart el három dagonyázó rinocérosz.

- Fölpattantak, s úgy rontottak neki az elefántoknak, hogy mindent beterített a porfelhő – meséli.

Amerika nemzeti parkjai sem maradhattak ki, a Valley of Fire, az Arches, a Colorado folyó híres patkókanyarja mind ránk köszön a paravánokról. Azért szűkebb pátriánk szépségei sem hagyják érintetlenül, Erdély, Szlovénia, Gemenc s a Kiskunság ugyancsak elénk tárul.

- Ennyi tapasztalat birtokában bizonyára nem ugyanúgy fotóz, mint tíz éve. Változtak a szempontjai?

- Rengeteget... Az ember már több mindenre figyel, szűri a témákat, keresi a különleges nézőpontokat. Emellett közel sem kattintgatok annyit, mint az elején. Igaz, ha van elegendő tárhely, a digitális technika bármennyit elbírna, de nem muszáj mindent lefényképezni. Emellett gondolni kell a feldolgozásra is, hiszen a részletgazdagság érdekében 65 megapixeles fotókat készítek... Egy valami azért szerencsére nem változik. Mégpedig a feleségem megértő türelme, amivel munkálkodásomat kíséri.