Együtt játszunk a versek ürügyén

– Nehéz a gyerekeket ilyenkor kiemelni az „iskolából jövünk, csöndben kell lennünk” tanóra követelte alaphangulatból?

– Minden közönségnek megvan a maga természete, akár felnőttek, akár gyerekek, ebben a csoportszellem is szerepet játszik. Azonban jó esetben még az elején eljön az a pillanat, amikor fordul a kocka, és a hallgatóság elkezd ráérezni arra, amit felolvasok, a szétszórt figyelem koncentrálódik és a publikum összeáll sokfejű, de egyfelé rezonáló lénnyé. Ha érzem, nagyon be vannak szorulva magukba, akkor kicsit várok az interaktivitással és a kérdéseimmel.

Lackfi János költő, író a napokban Zalaegerszegen a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban tartotta fogva egy olvasóteremnyi általános iskolás figyelmét. Tegyük hozzá, nagy sikerrel, hiszen ő, mint rutinos közönségtalálkozós író ember, egész testével, szellemével kínál irodalmi élményt. Ami csak látszólag lírai, hiszen a lüktető valóság költözött ezúttal is a könyvtárpolcok közé, a versek ezerféle hangon szólaltak, s szerzőjük a metakommunikatív elemekkel sem spórolt. Ilyennek képzeljük a rabul ejtő magyarórát: a gyerekeket megragadó élethelyzetek (csúfolódások, unalom, éhség, puskázás, rettegett felnőttek...) feloldását kínálja a szöveg, amit történetesen versnek hívunk.

– Szeretem, ha végül együtt játszunk a versek ürügyén. A kínai mondás alapján haladok: „magyarázd el neki, megérti, mutasd meg neki, emlékezni fog rá, vond be és soha nem fogja elfelejteni.” Konfuciusz mondta volna? Emlékszem, az én tanáraim is akkor voltak sikeresek nálam, ha bevontak a tantárgyak mélyére.

– Jól látható az Önben munkáló ambíció, amivel egészen közel megy az olvasóihoz, használja a közösségi oldalakat, témaválasztása eredeti módon életközeli és megejtően hétköznapi, nem beszélve arról, hogy napi szinten reagál a körülvevő valóságra. Milyen érzés egy-egy közönségtalálkozón mégis azzal szembesülni irodalmat művelőként, hogy ez a foglalatosság valami furán magas polcon, kissé elidegenítve tartatik nyilván az ifjú fogyasztók részéről?

– Nekem is sokszor gondom van az irodalom oktatásával, szerintem 3-4. osztály táján vesztik el a gyerekek a nyitottságot, amit elég sikeresen kalapálunk vissza sajnos beléjük, definíciókra szűkítve az élményt, egyutassá téve a befogadást. Az alacsony társadalmi presztízs már a következmény, hiszen ennek ellenére mennek bölcsésznek sokan. Inkább az a megfontolandó, hogy azoknak tudunk-e izgalmas útravalót adni, akik életük során már nem foglalkoznak majd versekkel, művészetekkel. Holott az irodalom eredendően életteli dolog lenne, nem pedig nagyszakállú, nagy tudású urak foglalatossága sokkönyves, félhomályos, netán pipafüstös tudósszobák mélyén. Le kéne bontanunk, sokszínű, élénk, pörgős, szabadságot, érzelmek kavalkádját árasztó, bárki előtt nyitva álló tevékenységre.

E sorok írója láthatta, a Szózatot is újra lehet írni iskolai témára, ha adott a jó költő és a vállalkozó kedvűvé vidámodott gyerektársaság.

– A hatvani iskolában, ahol nehéz helyzetű gyerekek tanulnak, szavalóverseny zsűrijében ültem, s hallhattam Szabó T. Anna Elhagy című versét olyan tizenéves diáktól, akiből sütött, belülről, a maga életét fogalmazza a szöveggel. Kemény percek voltak. Tehát az ember bármikor rátalálhat olyan versre, ami épp róla szól, elevenébe talál.

– Ön szinte minden fiatal generációval találkozik tanárként. Vissza lehet hozni az irodalmat az életbe?

– Szerencsém van, tapasztalom a nyitottságot, másrészt az utóbbi években felpezsdülni látom az érdeklődést, kistelepülésen is voltak önként hatvanan is, s érezték, nem kell díszgyászba vágni magukat, ha költőről, költeményről esik szó. Persze, nyilvánvaló, az irodalomnak vannak csak tragikusan megfogalmazható mondandói, de emellett lehet minőségi szórakozás, élvezetes, játékos elfoglaltság.

– A kánon sokáig úgy vélte, csak az a vers, ami komor sorskérdésekről beszél, és nagyon érthetetlen.

– Ezért érezzük azt, hogy azokat a verseket, amik tankönyvekben vannak, mintha mindet ugyanaz a szakállas bácsi írta volna egy nappal az öngyilkossága előtt. Nincs ezzel önmagában baj, csak az egyszínűséggel. Értem én az irodalomtörténészeket, akik minden fontos klasszikust át akarnak nyomni, attól való félelmükben, hogy soha többé nem veszi a kezébe a Bűn és bűnhődést.

– Ez az igyekezet, tehetjük hozzá, talán épp a klasszikusokkal babrál ki...

– Bizony. Sokkal izgalmasabbá kéne tenni az irodalmat. Azzal együtt nagyon sok kitűnő tanárt ismerek, tehát ez nem általános panasz.

– Misszióként éli meg, hogy lehozza a panteonból a verseket, vagy a könnyed habitusból fakad?

– Átérzem a küldetés mivoltát, de nem görcsölök. Szeretem jól érezni magam eközben. Izgága figura vagyok amúgy is, magyarán passzol hozzám a humor, a könnyedebb közelítés, amibe beletartozik a nyelv hajlékonyságának használata is.

– A szülei is költők, ők inkább a váteszirodalommal jegyezték el magukat. Ellencsapás az Ön egészen más alaphangú költészete?

– Az irodalom kellős közepén nőttem fel, két korszak határán. Átéltem az „íróelvtárs érkezett” időket, és a felszabadultabb hangvétel megszületését is. Az utóbbiban vagyok otthon.