Interjú

2017.09.24. 11:30

Több évtized után búcsúzik a Deep Purple zenekar?

Gyuricza Barbara

Fotó: Gyuricza Ferenc

Ugyan hivatalosan nem jelentették be, ám az év elején megjelent album címe (Infinite), illetve az ahhoz kapcsolódó koncertsorozat elnevezése (The Long Goodbye Tour) is erre a tényre utal. A zenekar klasszikus felállásának énekesével, Ian Gillannel sikerekről, emlékekről és magánéleti érdekességekről beszélgettünk.

Az énekes Ian Gillan szerint a Deep Purple sikere elsősorban annak a különös kölcsönhatásnak, kémiai reakciónak köszönhető, ami a zenészek között alakult ki Fotó: Gyuricza Ferenc

– Közel ötven évvel a zenekar megalakulása után is arra kíváncsi mindenki, hogy mi lehetett a Deep Purple sikerének titka, mi adta az ihletet ehhez a fantasztikus zenéhez. Ha valaki, akkor Ön az egyik legilletékesebb ennek megfejtésére…

Fotó: Gyuricza Ferenc

– Erre nincs válasz. A Deep Purple alapítói, Jon Lord és Ritchie Blackmore azért tudtak olyan jól együtt dolgozni, mert volt köztük valami különös kölcsönhatás. Olyan volt ez, mint egy kémiai reakció, csak nem különböző anyagok, hanem emberek között. A Deep Purple ma is úgy működik, mint egy instrumentális zenekar, ahol a különböző hangszeresek jammelnek. Amikor összeáll egy dal, ahhoz igazítjuk az énekdallamot, majd erre írom meg a szöveget. Szeretek ironikusan, szarkazmussal fogalmazni, de minden szövegnek van valami valós alapja. Mint a Smoke On The Water esetében a Montreaux-i tűz.

Fotó: Gyuricza Ferenc

– Így történt ez az új album, az Infinite esetében is?

– Igen, nálunk az a gyakorlat, hogy együtt rakjuk össze a dalokat. Nagyon sok példát hallok, hogy egy zenész megírja a teljes lemezt, vagy interneten küldözgetik egymásnak oda-vissza az ötleteket. Bizonyára lehet így is dolgozni, a Deep Purple útja azonban teljesen más. Mi szeretünk együtt alkotni. Azt gondolom, most is különleges album született, ami zeneileg és érzelmi síkon is rengeteg izgalmas pillanatot okoz a hallgatónak. Szerintem az előző album, a Now What!? természetes folytatása az Infinite.

– A dalszövegeit, azok témáit mi inspirálja?

– Nálam az a fő szabály, hogy tudjak a témáról beszélni. Ha tudok róla beszélni, írni is tudok belőle dalszöveget. Ha kinézek az ablakon, s meglátok valamit, megihlet. Bekapcsolom a tévét, felkapom a fejem egy ott elhangzó mondatra, az is megihlet. Látok egy vicces sztorit, esetleg elszomorít valami, ezek bármelyikéből lehet dalszöveg. A lényeg, hogy ott azonnal meg is írjam. Ha húsz perc alatt nem készülök el vele, akkor el kell felejteni, mert az már nem lesz jó. Általában húsz perc alatt készen vagyok minden szöveggel. Én nem tudok napokig gondolkodni egy-egy soron. Nálam a szövegírás érzelmi alapon működik.

– Az emberek többsége ma is úgy tekint a Deep Purple-re, mint a hard rock műfajának megteremtőjére. Az Infinite dalai azonban jóval szélesebb skálán mozognak, az Ön szólókarrierje pedig tele jazz rock jellegű dalokkal, és funky-s témákkal is. Nem lát itt ellentmondást?

Fotó: Gyuricza Ferenc

– Nem, mert a zene egy fejlődési folyamat. Szerintem mindennek a blues az alapja, minden onnan indult ki. Bármilyen stílusban énekeltem, mindig arra törekedtem, hogy találjak egy különleges dallamot. Amikor egészen fiatal voltam, még a hatvanas években, nem is létezett hard rock. Harmonikus zenének hívták, amit akkor játszottunk. Zenéltünk esküvőn, temetésen, bárokban és klubokban is. Mindenhol, ahol csak lehetséges volt. Volt egy hatalmas repertoárunk, abból válogattunk az alkalomhoz illő dalokat. Remek tanulóévek voltak. Amikor Roger Gloverrel együtt 1969-ben bekerültem a Deep Purple-be, minden megváltozott. Nemcsak azért, mert a zenekar hihetetlen sikereket ért el, hanem azért is, mert onnantól kezdve egyértelműen láttuk, mit kell játszanunk. Nevezhetjük hard rocknak is, miért is ne. Számomra azonban továbbra is az volt a cél, hogy dinamikája legyen a zenének, s különleges dallama. A Deep Purple stílusát mindig öt ember közös akarata alakította, függetlenül attól, ki játszik az egyes posztokon. Ritchie Blackmore vagy Steve Morse, Jon Lord vagy Don Airey. Mindig közösen döntöttünk. A szólólemezeimen sokkal több lehetőségem volt saját ötleteim megvalósítására, ott nem kellett másokhoz alkalmazkodnom.

– Mi az, amire legszívesebben visszaemlékezik a Deep Purple kapcsán?

– Jóságos ég, rengeteg élményem van. Azt gondolom, az ember szívéhez mindig azok a dolgok állnak a legközelebb, amik először történnek vele. Talán egy 1969 augusztusi estét kellene említenem. Egy londoni pubban adtuk az első olyan koncertünket, ahol már azokat a dalokat is játszottuk, amiket közösen írtunk. Már nemcsak énekese voltam a zenekarnak, s Roger nemcsak basszusgitárosa, hanem igazi közösség voltunk. Egymásra néztünk, s tudtuk, ez az a zenekar, amiről évekig álmodoztunk. Mágikus pillanat volt.

– Melyik Deep Purple albumot tartja a legjobbnak, s melyik sikerült kevésbé?

– Egyre nehezebbeket kérdez. Személy szerint a legkevésbé a The House Of Blue Light albumot kedvelem, és talán az 1973-as Who Do We Think We Are-t. Utóbbit nem azért, mert rossz lenne. Van rajta néhány kifejezetten gyilkos dal, de annak készítése közben már nagyon rossz volt a hangulat a zenekaron belül. Van bennem némi szomorúság, amikor azokra az időkre gondolok vissza. A legjobb az In Rock, a Concerto-t leszámítva az első Deep Purple lemez, amin énekeltem. Szerintem messze a legjobb hangzású Deep Purple lemez, és minden idők egyik legjobb albuma.

– Az imént említette Roger Glovert, akivel már a Deep Purple előtt is játszott közös zenekarban, az Episode Six-ben. Vele a legszorosabb a kapcsolata a csapaton belül?

– Igen, de nemcsak azért, mert már az Episode Six-ben is együtt zenéltünk. Mi ketten valóban jó barátok vagyunk, akiket sok élmény köt össze. Hogy értse, elmondok egy sztorit. Abban az időben egyáltalán nem volt pénzünk, de szórakozni akartunk. Rogernek volt egy divatos nadrágja, nekem pedig egy ingem. Ezeket felváltva hordtuk, egyik este Roger ment le bennük a pubba, a másik este én.

– Amikor énekelni kezdett, kik voltak Önre a legnagyobb hatással?

– Nagyon szerettem Little Richardot, Elvist és Buddy Holly-t, később Ray Charles és a blues lett a kedvencem. A szüleim révén pedig rengeteg Bing Crosby és Frank Sinatra dal jutott el hozzám, ők ezeket a zenéket hallgatták.

– Most is hallgat zenét?

– Nem tudom kikerülni. Nem olyan intenzitással, mint régen, de azért jutnak el hozzám új zenék. Leggyakrabban azoknak a lemezeivel ismerkedem, akik fellépnek velünk a turnékon. A Rival Sons például egy csodálatos zenekar.

– Közismert, hogy szoros a kapcsolata a kaukázusi térséggel. Az esküvőjét Grúziában tartotta, a nyolcvanas évek végén pedig segélyakciót szervezett az örmény földrengés áldozatainak megsegítésére, aminek folytatásaként 2011-ben Tony Iommi-val, a Black Sabbath gitárosával létrehozta a Who Cares projektet…

Fotó: Gyuricza Ferenc

– Éppen Örményországban jártam, amikor bekövetkezett a katasztrófa. Elmentem abba a városba, ahol a földrengés epicentruma volt. Rendkívül mélyen érintett, amit ott láttam. 25 ezer ember halt meg, és egymillió maradt hajléktalan, szerintem ez bárkit megindítana. Én nem a híradóból értesültem az eseményekről, személyesen ott voltam. Úgy éreztem, segítenem kell. Egy évvel később beszéltem a polgármesterrel, aki azt mondta, a földrengés óta nincs zene a városban. Nem szól zene a rádióban, nem énekelnek a templomban, talán még a madarak is abbahagyták az éneklést. Ekkor azt mondtam neki, ha készen állnak arra, hogy újra zenét hallgassanak, akkor kitalálunk valamit. Így született meg a Rock Aid Armenia. Azért vettünk fel a barátaimmal és zenésztársaimmal egy albumot, hogy segíthessünk, s hogy az emberek értesüljenek az ottani eseményekről. Felhívni a figyelmet eseményre, pénzt gyűjteni, segíteni az áldozatokon, ott ezt tartottam a legfontosabbnak. A Who Cares lemezt pedig azért készítettük el, hogy egy zeneiskolát tudjunk újjáépíteni.

– Jól tudom, hogy ma már szabadideje nagy részét inkább Portugáliában tölti?

– Angliában élek, de valóban van birtokom Portugáliában, amit nyaralóként használok, de van benne stúdió is. A birtok olyan kis városban van, amit a rómaiak alapítottak az Atlanti-óceán partjánál. Nyugodt, csendes hely, s gyönyörű kilátás nyílik az óceánra. Olyan kellemes időjárása van, amit nagyon szeretek. Angliában állandóan esik az eső, itt viszont még azt is szeretem, ha vihar jön. Az tényleg különös élmény. Élvezem nézni, ahogy a nyugati szél felkorbácsolja a tengert, s a hullámok átcsapnak a gáton. Sok időt töltök a nyaralómban a családommal, de dolgozni is szoktam ott, az Infinite albumot is részben ott vettük fel.

– A lánya is énekes lett. Ez örömmel tölti el, vagy éppen ellenkezőleg, félti a pályától?

– A mi életünkben mindig ott volt a zene. Sokat énekeltünk otthon, s Grace számára természetes volt, hogy az énekeseknek a színpadon a helye, vagy egy zenekarban. Többször elhívták próbameghallgatásra, s nagyon büszke voltam rá, amikor azzal a hírrel jött haza, hogy lekötötték az első koncertjét. Ahogy egyre több felkérést kapott, úgy lettem én egyre büszkébb apa. Emlékszem egy estére, amit együtt töltöttünk egy hangulatos kocsmában. Éppen a korábbi szövegeimet olvasgatta, majd nem sokkal később valaki éppen azok közül választott ki egy zeneszámot a wurlitzerben. Grace pedig ott, az asztalnál hibátlanul ráénekelte a dalt. Fantasztikus volt, talán akkor látta életében először azokat a sorokat, s mégis minden egyes szót pontosan megjegyzett. Akkor döbbentem rá, hogy ő tényleg erre a pályára született. Ma már ő is profi énekes, a Papa Le Gál tagja. Remek zenekart hoztak össze. Szeretem a zenéhez való hozzáállásukat, tetszik az a stílus, amit képviselnek, mindig kedvem támad táncra perdülni, amikor hallgatom őket.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában