Mennydörgők: újabb utazás a Marvel-univerzumba

Jelena (Florence Pugh), a nővére halála után nem nagyon találja a helyét a világban. A munkába temetkezik, de az sem teszi boldoggá, ezért eltervezi, hogy váltani szeretne. A Mennydörgőkben utolsó akciójára indul, s ennek során csapdába csalják néhány más különleges képességű ügynökkel egyetemben, akikkel össze kell fognia, ha túl akarja élni a napot. A menekülés csak a jéghegy csúcsa, egy ennél sokkal összetettebb fenyegetés is leselkedik a szedett-vedett csapatra.

Mennydörgők - a csapatfilm

A Mennydörgők egy olyan csapatfilmnek ígérkezett, ami tölteléknek jó lehet a nagy durranások között. Amolyan Marvel-felé Öngyilkos osztagra lehetett asszociálni, többé-kevésbé ismert figurákkal. Van itt igazi veterán Bucky (Sebastian Stan) képében, visszaköszön néhány mozis univerzumban látott arc, illetve a sorozatos berkekből is érkeztek szereplők. Nem kevés karaktert kell mozgatni, ami önmagában nem gond, csak a korábbiakkal ellentétben itt nem reális elvárás a néző felé, hogy mindenkit ismerjen. Ezt láthatták maguk az alkotók is, ugyanis két központi hőst emelnek ki, míg a többiek jobbára epizodisták. 

A főhősök

Jelena az abszolút főszereplő, az ő lamentálása, útkeresése adja a cselekmény magját. A másik fontos alak Bob (Lewis Pullman), egy látszólag jelentéktelen civil, akiről természetesen kiderül, hogy sokkal több van benne, mint elsőre sejtenénk. Az expozíció kifejezetten hosszú, nem siettetik az akciókat, noha a legtöbb történés ad hocnak érződik. Megágyaznak a konfliktusnak, előrukkolnak egy meglepőnek szánt, de sokkal inkább hatástalan halálesettel, majd elkezd formálódni a csapat. 

Belső harc

Az összekovácsolódás a maga módján működik, az eltérő jellemek egymásra utaltságuk következtében rájönnek, hogy vannak azonosulási pontok, melyek összekötik őket. Nagy kár, hogy nincs meg a kontraszt a jellemábrázolásban, jót tett volna az összképnek, ha csak néhány pillanattal, de többet kapunk mindenki nyavalyájából. Mert a Mennydörgőkben elsősorban a szereplők belső harca eredményezi a konfliktusokat. Ez a fajta kis léptékűség pazarul áll neki, és üdítő látni, hogy egy szuperhős-produkcióban a legnagyobb ellenség a magány, a kilátástalanság és az elfojtott érzelmek. Nincs új a nap alatt, a konklúzió sablonokból építkezik, ám kreatív eszközökkel, empátiára késztetve sikerül beépíteni a cselekménybe, és ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre hatásosabb a kivitelezés. 

A konfliktusok feloldása

Sajnos a végeredményen még így is lehetett volna mit foltozgatni, a legszembetűnőbb hiba például, hogy mennyire hanyag módon oldják fel a konfliktusokat. Sokszor túl forgatókönyvszagú, míg máskor derült égből villámcsapásként, érdemi következmények és magyarázat nélkül történnek dolgok. A zárás szokás szerint megágyaz a jövőnek, hőseink visszatérnek még, csak az a kérdés, mekkora szerepük lesz a számos új arcot felvonultató univerzumban.

A Marvel visszatért

A Marvel visszatért a Mennydörgőkkel, és végre kint van a hullámvölgyből? Ezt erős túlzás lenne állítani, annyi azonban bizonyos, hogy Jake Schreier művének van identitása. Tudja magáról, hogy a fénykor már a múlté, nem a múltat majmolja, hanem igyekszik saját stílust kialakítani, amivel elkerüli az előző zsánermozik totális jellegtelenségét. A témája, mondanivalója a közhelyek ellenére betalál, Florence Pugh és Lewis Pullman pedig színészileg nyújtanak emlékezeteset. Persze nem ártott volna a többi szereplő jellemét is mélyíteni, a döntések súlyát és következményeit komplexebbé tenni, illetve a poénok nagyja inkább fárasztó, mint vicces. 

A Marvel több fronton próbál visszatalálni a helyes útra. A jobbára leszerepelt új Amerika Kapitány után ez a diszfunkcionális csapat üdítőnek hat, az igazi megmérettetés előtti valódi főpróbát pedig a hamarosan érkező Fantasztikus Négyes szállítja. Noha a jövő erősen képlékeny, a szuperhősök most szusszanhatnak egyet, hála ennek a depressziós gárdának.