Az újságban kerestette 56 év után az egykori menekült a fényképen szereplő helyieket

A lengyel menekültek befogadásában nagy szerepe volt a civil lakosságon kívül a katolikus egyház helyi képviselőinek. Huchthausen Lajos kiliti plébános, a vidék esperese így emlékezett vissza erre az időszakra: „A lengyel menekültekkel együtt mintegy hatvan pap is jött hazánkba. Közelünkben, Zamárdiban és Tabon laktak néhányan, Kilitire is jártak vasárnapi miséket, lelkigyakorlatot tartani, gyóntatni.” Huchthausen nyitottságát jelzik memoárjának további gondolatai: „Leggyakoribb vendégeink Erasmus Małczyk szalézi atya és Aloysius Gandawski voltak. Az utóbbi jól megtanult magyarul, helyettesített is engem, nyelvünkön prédikált, esketett. Erazmus atyának azonban nehezen ment a magyar szó, bár próbálkozott vele. Egy alkalommal meglátta nálam Czapik püspök úr képét. Elkezdte németül, latinul magyarázni, hogy a Czapik lengyel név, próbálta kimondani magyarul, hogy mit jelent. Végül kibökte kissé idegen kiejtéssel: „Fecske”, hanem kecske. Nagy örömmel ismételgette: „Kecske, kecske”.” De a lengyel papokkal való kapcsolattartás mellett igen megtisztelő feladat is jutott Huchthausennek. Angelo Rotta (1872-1965) pápai nuncius – a háború idején a lengyel és a zsidó menekültek pártfogója, a mentőakciók irányítója –, hogy meggyőződjön arról, a magyarok jól bánnak a menekültekkel, Magyarországra látogatott. Tabra 1943. április 16-án érkezett meg, titkárának és dr. Antall József miniszteri tanácsosnak, a későbbi miniszterelnök édesapjának kíséretében. A tabi látogatáson szintén Huchthausen Lajos köszöntötte, majd innen Somba, Ságvárra és Kilitire utaztak. Kilitin Huchthausen és hívei különleges fogadtatásban részesítették Angelo Rottát. Ugyanis Huchthausennek volt egy kedves, Kolping-legényegyleti tagként is jeleskedő híve, Lambert István, aki Olaszországban jól megtanulta a nyelvet. Majd Kilitibe került házassága révén. Huchthausen megkérte Lambertet, hogy olaszul köszöntsék Angelo Rottát. A szöveget megírta neki magyarul, „ő pedig lefordította olaszra, megtanulta és elmondta a községháznál összegyűlt száz-százhúsz lengyel menekült nevében. Nunciusunknak igen jól esett, mert hosszú körútja során sok üdvözlésben volt része, de a kiliti volt az első és egyetlen, amit anyanyelvén hallhatott.”

A német hadsereg 1944 márciusában bekövetkező magyarországi megszállása fenyegette az itt élő lengyeleket és az ügyeiket képviselőket. A németek ugyanis kifejezetten vadásztak a lengyel értelmiségre és a lengyel zsidókra egyaránt. Helyzetüket úgy enyhítették, hogy a Honvédelmi Minisztérium ideiglenesen katonai felügyelet alá helyezte a polgári táborokat is, ami 1944. októberéig viszonylagos biztonságot jelentett számukra. A tabi járásban 1944 júliusának végéig működtek a polgári táborok, de még 1945 elején is Ságváron, Nyimben, Kapolyon, Bálványoson, Kőröshegyen, Bábonymegyeren, Balatonendréden, Nagycsepelyen, Telekiben és Nágocson közel 4400 menekültet számoltak. A második világháború végére 30.000 főnyi lengyel menekült élt Magyarországon, akik közül a zsidó származásúak egy részét sajnálatos módon elhurcolták, de nagy többségük a magyarok gondoskodásának köszönhetően megmenekült.

A háború lezárultával a lengyel menekültek nagy része hazatért, ám akadtak, akik családot alapítottak, letelepedtek. A tabi Utolsó Vacsora Plébánia templomban az oldalbejárat mellett a lengyelek egy emléktáblával – rajta kereszt, szentelvíztartó, magyar és lengyel címer –, a Lengyelek magyaroknak felirattal köszönték meg a helyiek segítségét. 1996-ban a tabi újságban kerestette 56 év után egy egykori menekült a fényképen szereplő helyieket. A menekültek Balaton vidéki tartózkodásának Szentes László nemrégiben megjelent kiváló könyve állít emléket Egy falat mennyország címmel, amely az egykori Balatonzamárdiban, majd Balatonbogláron működő magyarországi Lengyel Gimnázium és Líceum krónikájának eredeti szövege. A lengyel menekültek somogyi tartózkodása ma már a történelem része, de mégis az emberi összefogás örök példája.

Dr. Kovács Emőke