Horror, az egy igaz vallásról

Barnes (Sophie Thatcher) és Paxton (Chloe East) nővér mormon hittérítők és a szokásos házlátogatásukat végzik. Egy bizonyos Mr. Reed (Hugh Grant) ajtaján kopogtatnak, aki korábban jelezte, hogy érdekelné a vallás, így készséggel be is engedi őket az otthonába. A lányok női felügyelet nélkül nem vendégeskedhetnek, de a férfi biztosítja hőseinket, hogy a felesége a házban van és nemsokára csatlakozik hozzájuk. A kedélyes eszmecsere viszont egyre bizarrabb irányba fordul.

A felütés egy inverz „home invasion” vagyis betörős mozit sejtet, ahol a gyanútlan főszereplők egy romlott elme csapdájába esnek, mely egy feszült macska-egér játékban bontakozik ki. Az Eretnek műfaji besorolása horror, ehhez képest Beck és Woods sokáig mintha csak blöffölne. Meglepően lassan csordogál a cselekmény, ám a látnivaló abszolút nem unalmas. Tudjuk, hogy valami nem stimmel és kattog az óra az időzített bombán. Ez eleve feltölti feszültséggel a jeleneteket, de a kiválóan megírt dialógusoknak hála a beszélgetések sem válnak vontatottá. A szűk két órás játékidő első fele egy kamarathriller, ahol Reed teológiai kiselőadást tart Barnesnak és Paxtonnak. A bájolgó, könnyed diskurzus fokozatosan válik egyre nyugtalanítóbbá, ahogy az ártalmatlannak tűnő fickó egyre merészebb kérdéseket tesz fel. Egészen fantasztikus, ahogy fizikai erőszak nélkül, pusztán szavakkal állítja próbatétel elé a lányokat. Megkérdőjelez minden létező vallást, kikezdi a hit erejét, de nem lehet tudni mi a célja mindezzel. A rendezőpáros érzékeny témákról beszél szenvtelenül, olyan sodró lendülettel, hogy az maradéktalanul lekösse a nézőt. Egy ateistának és egy hívőnek egyaránt izgalmas lehet a koncepció, illetve az itt taglalt dolgok, természetesen más-más aspektusból nézve, de a hatás garantált. Az összkép megkockáztatom jobban működött volna, ha a komplett film ezen a vonalon halad tovább, még ha olykor kicsit túl is magyarázza mondandóját. Az említett műfaji besorolás azonban csak hitelt nyer és az Eretnek lassacskán ténylegesen átmegy horrorba. Noha a színvonal nem zuhan drasztikusan, a stílus érezhetően kommerszebbé válik, valamint előkerülnek a bevett sablonok. A fordulatok tartogatnak meglepetéseket, s nem feltétlenül kiszámíthatóak, a logikájuk több helyen kikezdhető. Szerencsére nagy probléma nincs, szimplán kissé bosszantó, hogy az autentikus alapötlet és a kreatív húzások után egy olyan zsánerfilmet kapunk, amihez hasonlóhoz már sokszor volt szerencsénk. Ehelyett lehetett volna mélyíteni Paxton és Barnes karakterét, főleg ez utóbbi tűnt titokzatosnak a múltját illetően, melyet végül a homályban tartottak. A zárás elsőre furcsának tűnhet, többféleképp lehet értelmezni és nem biztos, hogy a legegyértelműbb tézis a helyes.

Hugh Grant az elmúlt években rendkívül izgalmas szerepeket vállal. Az Eretnek tökéletes példája ennek, s az egykori beskatulyázott brit szívtipró bizonyítja, hogy mennyire jól áll neki egy ilyesfajta karakter. Sophie Thatcher és Chloe East szintén felnőnek a feladathoz, remek partnerei Grantnek ebben a bizarr játékban.

Beck és Woods művét teljes joggal lehet a bevezetőben említett sorba helyezni, az Eretnek ugyanis remek darab lett. Vizuálisan kifogástalan, a témája provokatív és bele mer állni merész kérdésekbe. Az első fele hiába lassabb, tele van pazar párbeszédekkel, az intellektuális, szatírával átitatott verbális harc hibátlan és kellően feszült. A kommerszebb horror elemekért és túlbeszélt megoldásokért kár, de aki nem fél belépni Mr. Reed szentélyébe, annak egy emlékezetes élményben lehet része.