Meddig lehet ehhez jó pofát vágni?

Ben (Scoot McNeary) és Louise (Mackenzie Davis) Londonban élő amerikai házaspár,   a kislányukkal Olaszországban nyaralnak. Megismerkednek Paddy-vel (James McAvoy) és Ciarával (Aisling Franciosi), akik szintén gyermekükkel érkeztek. A két család összebarátkozik, Paddy pedig meghívja magukhoz Benéket egy kellemes hétvégére.

Adja magát, hogy egy remake-et két szempont alapján vizsgáljunk. Önálló filmként, illetve újrafeldolgozásként. Kezdjük ez utóbbival. A történet ugyanaz, mint a dán változaté, és számos kulcsmomentum át lett emelve. A közös vacsora, a gyerekek középpontba helyezése, s nem utolsósorban a nagyon is fontos és aktuális motiváció. A cselekményvezetés szintén az eredeti verzióra támaszkodik, fokozatosan építi a feszültséget, és sokáig semmiféle horrorra utaló jelet nem tapasztalunk. Noha a nyugtalanító tényezők egyre sokasodnak, és nem ritkán kerülünk kínos szituációkba, valahogy mindig visszatáncolunk a normalitás mezejére. Watkins több helyen átírta a sztorit, befogadhatóbbá, kevésbé nyomasztóvá tette, amit a humor eszközével ért el. Egy ilyen stílusú filmben kétélű kard lehet a viccelődés, de Paddy helyenként morbid beszólásai hibátlanul passzolnak az összképbe. A Szádra ne vedd nézeti magát, szórakoztatóbb és izgalmasabb dán elődjénél. Külön bravúr, hogy a társadalmi reflexió sem veszett el, sőt, remek eszközként funkcionál a konfliktusoknál. A házigazda folyamatosan feszegeti a határokat, verbálisan és tettekkel sem rest elmenni a végletekig. Erőszakossága kezdetben kimerül egy éttermi számla kifizettetésében, vagy a vegetáriánus feleség hússal etetésében, majd lassacskán kiderül, meddig lehet mindehhez jó pofát vágni. A skandináv változathoz hasonlóan pazar érzékkel figurázzák ki a káros, képmutató toleranciát és álszentséget, mely kéz a kézben jár a meghunyászkodással. A rendező igyekszik bemutatni, hogy meddig tűr valaki etikett címszó alatt, s hol kell igenis kiállni magunkért. A váltás az utolsó harmadban érkezik, ahol a Szádra ne vedd egy magából kifordult „home invasion” horrorba csap át. A feszültségre nem lehet panasz, adrenalinpumpáló macska-egér játék veszi kezdetét, csak épp a zárás tér el az eredeti verziótól. Aki azt látta, garantáltan nem felejti el, s valahol várható volt, hogy egy amerikai alkotás nem mer ilyesmit meglépni, Watkins azonban sokkolt már korábban az Eden Lake befejezésével, így nem állt volna messze tőle egy olyasfajta, kíméletlen epilógus.

A színészek előtt le a kalappal, mindenki remekel, de James McAvoy Paddy-je nem hiába lépett elő abszolút főszereplőnek. Lubickol a szerepben, vicces, fenyegető, abnormális őrült, teljes mértékben  viszi a hátán a filmet.

Aki nem találkozott a dán verzióval és ezt látja először, egyáltalán nem jár rosszul. Sikerült megtartani a lényegi elemeket, a társadalmi felhangot, a feszengős pillanatokat, illetve az átírt panelek is működnek, több az izgalom, és a humor is inkább hozzátesz, mintsem elvesz az élményből. Mégis hagy némi hiányérzetet maga után, mert a kommerszebb, hollywoodibb fináléval pont az a nyers, gyomorba vágó és zsigeri megrökönyödés veszett el, mely az eredetit annyira egyedülállóvá, emlékezetessé tette. A végeredmény kétségtelenül igényes, a Szádra ne vedd korrekt remake, de ha egy kicsit tökösebb lett volna, most az év legkellemesebb meglepetései közt emlegetnénk.