Zalai könyvtárosok kedvenc Petőfi-verseit ajánljuk

Portálunk az országos programokhoz kapcsolódva arra kéri az olvasókat, hogy küldjék el kedvenc Petőfi versüket, hogy a Zalai Hírlap és a zaol.hu olvasóközönsége minél több költeményt idézhessen fel a közös irodalmi barangolás során.

Szerkesztőségünk ismert zalai embereket, a hírlaphoz kapcsolódó interjúalanyokat is játékba hív, így reméljük sok-sok kevésbé ismert versel is találkozhatunk a következő hónapokban. Szerkesztőségünk tagjai is elárulják hamarosan, Petőfi mely sorai kíséri őket egy életen át.

A Melyik az Ön kedvenc Petőfi verse?” sorozatot Az év zalai embere jelöltjeivel kezdtük, majd a Hevesi Sándor Színház színművészeivel folytattuk. Ezúttal a zalai könyvtárosok kedvenceit osztjuk meg több részletben az olvasóinkkal. A második sorozatban több mint 30 megyebeli könyvtáros kedvenc költeményét olvashatják.

Várjuk olvasóink csatlakozását a zaol@zaol. hu vagy a [email protected] e-mail címeken.

Kalmárné Amberg Xénia Goldmark Károly Művelődési Ház és Könyvtár, Keszthely:

Petőfi: Füstbe ment terv

Egész uton - hazafelé - Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék... Röpűlt felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótlanúl... Mint a gyümölcs a fán.

Dunavecse, 1844. április

Gyapay vera gyűjteményszervező könyvtáros, Keszthely

Petőfi: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom. Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom s félálomban vagyok már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6 - 8.

Villányi Éva intézményvezető Bertha Bulcsú Művelődési Ház és Könyvtár, Balatongyörök

Petőfi: A bánat? Egy nagy óceán

A bánat? egy nagy oceán. S az öröm? Az oceán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm.

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Rógán Edina, Balatongyörök

Petőfi: Az alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; Deleléskor hosszu gémü kútnál Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása Zúg a szélben, körmeik dobognak, S a csikósok kurjantása hallik S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatózik a kalászos búza, S a smaragdnak eleven szinével A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból A vadlúdak esti szürkületben, És ijedve kelnek légi útra, Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén Áll magányos, dőlt kéményü csárda; Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő Sárgul a királydinnyés homokban; Odafészkel a visító vércse, Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj S kék virága a szamárkenyérnek; Hűs tövéhez déli nap hevében Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri, A homályból kék gyümölcsfák orma Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop, Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Itt borúljon rám a szemfödél, itt Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július

Hárasfalvi Györgyné rendezvényszervező könyvtáros, Gyenesdiás

Petőfi: Fa leszek, ha

Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak, hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország: Akkor én csillagá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom.

Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Horváth-Tüttő Katalin, Vonyarcvashegy:

Petőfi: Az éj

eküdjetek Már le, Emberek! Vagy ha jártok, Halkan Lépjetek.

Lábujjhegyen Lassan Járjatok,

S durva zajt ne Üssön Ajkatok.

Tisztelni kell A gyászt, Mert az szent... Éj, a gyászos Ifjú, Megjelent.

Kedvese volt, És az Meghala; Azért gyászol, Szegény Éjszaka.

Csendesen a Földre Leborúl, Hull a fűre Könnye Szomorún.

Most egyszerre -Vajjon Mi dolog? - Búsan bár, de Mégis Mosolyog.

Im, sírjából A hold Feljöve: Holt kedvese Halvány Szelleme.

Találkoznak Édes Keservvel, Ölelkeznek Kínos Gyönyörrel.

És beszélnek... De ki Tudja, mit? Amit senki Nem sejt, Nem gyanit.

Nem is volna Ezt jó Tudnotok, Mert e beszéd Örök Nagy titok.

Csak az őrült Hallja, Amidőn Rá a lázas Rémes Óra jön;

S a haldokló, Ha már Csak egy-két Pókhálószál Tartja Életét;

Még egy hallja, Még egy Harmadik: A költő, ha Ébren Álmodik,

A merengő Költő Érti még Ama szellem- Hangok Rejtelmét,

De nem szólhat Róla, Ne kérdezd... Elfelejti, Mire

Fölébred.

Pest, 1847. december

Kiss Nikolett, Egeraracsa

Petőfi: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?

Pest, 1848. január

Ruminé Czotter Rita, Karmacs

Petőfi:

A csillagos ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjászületve a magasba röppen, S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött... Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon,

Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú itélet, Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?... De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!... A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.

Szatmár, 1847. augusztus

Rétiné Végh Katalin, Zalacsány

Petőfi: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)