Zalai könyvtárosok kedvenc Petőfi-verseit ajánljuk

Portálunk az országos programokhoz kapcsolódva arra kéri az olvasókat, hogy küldjék el kedvenc Petőfi-versüket, hogy a Zalai Hírlap és a zaol.hu olvasóközönsége minél több költeményt idézhessen fel a közös irodalmi barangolás során.

Szerkesztőségünk ismert zalai embereket, a hírlaphoz kapcsolódó interjúalanyokat is játékba hív, így reméljük, sok-sok kevésbé ismert verssel is találkozhatunk a következő hónapokban. Szerkesztőségünk tagjai is elárulják hamarosan, Petőfi mely sorai kíséri őket egy életen át.

A Melyik az Ön kedvenc Petőfi-verse?” sorozatot Az év zalai embere jelöltjeivel kezdtük, majd a Hevesi Sándor Színház színművészeivel folytattuk. Ezúttal a zalai könyvtárosok kedvenceit osztjuk meg több részletben az olvasóinkkal. A második sorozatban több mint 30 megyebeli könyvtáros kedvenc költeményét olvashatják.

Várjuk olvasóink csatlakozását a zaol@zaol. hu vagy a [email protected] e-mail címeken.

Mohácsiné Haraszti Ilona, Zalaszabar, Zalavár

Petőfi Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém, Ülj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17 - 20.

Musztács Sass Lilla, Magyarszerdahely és Kovács Lászlóné, Sárhida

Petőfi Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Jakabfiné Bársony Judit, Gelse és Zsuppánné Horváth Mária, Felsőrajk:

Petőfi: Anyám tyúkja:

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád, Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobábol.

Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát Jól megbecsűlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba’... Anyám egyetlen jószága.

(Vác, 1848. február.)

Smidhoffer Eszter Szandra, Keszthely, Goldmark Károly Művelődési Ház és Könyvtár

Petőfi: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először... E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békeség egy olajága, S amelynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság - Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek? Boldogságomnak édesanyja, Egy égberontott képzelet Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?

Pest, 1848. január

Magyar Szilvia gyerekkönyvtáros, Keszthely, és Németh Mónika technikai munkatárs, Keszthely:

Petőfi: Falu végén kurta kocsma

Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik, Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos! Munkálódik a cimbalmos, A legények kurjogatnak, Szinte reng belé az ablak.

"Kocsmárosné, aranyvirág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban, Táncolni való kedvem van, Eltáncolom a pénzemet, Kitáncolom a lelkemet!"

Bekopognak az ablakon: "Ne zugjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefeküdt, alunni vágy."

"Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!... Húzd rá, cigány, csak azért is,

Ha mindjárt az ingemért is!"

Megint jőnek, kopogtatnak: "Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édesanyám beteg."

Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S hazamennek a legények.

Szatmár, 1847. augusztus

Kántor Krisztián, Keszthely, tájékoztató könyvtáros

Petőfi: A kutyák dala

Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete. Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait!

Kocsondiné Eisenkorb Györgyi igazgatóhelyettes, Keszthely, Goldmark Károly Művelődési Ház és Könyvtár:

Petőfi: Ha férfi vagy, légy férfi

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembeszállanak vele... Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagyvilág kincséért Árúba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat. "Koldusbot és függetlenség!" Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd. Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát

Meg nem görbítheti.

Pest, 1847. január