Melyik az Ön kedvenc Petőfi verse? - Zalai könyvtárosok osztják meg velünk

Melyik az Ön kedvenc Petőfi verse? 

Küldje el a zaol.hu-ra! 

Kétszáz éve született Petőfi Sándor, a magyar irodalom talán legnépszerűbb, legkedveltebb költője. Az évforduló kapcsán 2023-at Petőfi évvé nyilvánították.

Portálunk az országos programokhoz kapcsolódva arra kéri az olvasókat, hogy küldjék el kedvenc Petőfi versüket, hogy a Zalai Hírlap és a zaol.hu olvasóközönsége minél több költeményt idézhessen fel a közös irodalmi barangolás során.

Szerkesztőségünk ismert zalai embereket, a hírlaphoz kapcsolódó interjúalanyokat is játékba hív, így reméljük sok-sok kevésbé ismert versel is találkozhatunk a következő hónapokban. Szerkesztőségünk tagjai is elárulják hamarosan, Petőfi mely sorai kíséri őket egy életen át.

A Melyik az Ön kedvenc Petőfi verse?” sorozatot Az év zalai embere jelöltjeivel kezdtük,  majd a Hevesi Sándor Színház színművészeivel folytattuk. Ezúttal a zalai könyvtárosok kedvenceit osztjuk meg több részletben az olvasóinkkal. 

Várjuk olvasóink csatlakozását a zaol@zaol. hu vagy a [email protected] e-mail címeken. 

Tóth Renáta, a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár igazgatóhelyettese: 

EGY KÖNYVÁRUS EMLÉKKÖNYVÉBE
 Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,
Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenekfelett
Áruld erősen költeményimet.
 Pest, 1848. január

Varga Ibolya segédkönyvtáros:

ELVÁLÁS
 

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!
Leomlok, a világ kereng velem!
E szenvedés, e szörnyü kín alatt
Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?
 

Nem, én nem hordom többé terhemet,
Habár egy élet rajta függene,
Válj lángszavakká, titkos érezet,
Te szívem pokla, szívem édene.
 

S ha szólanék is, mit remélhetek?
A sors irántam oly vad, oly kemény;
Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!
Nem gyúl érettem viszonérzemény.
 

Én távozom, s örökre távozom
Gyötrő titkommal tőled, oh leány!
Vezessen a sors boldog útakon,
Öröm-tavasznak tündér-korszakán.
 

Legyen pályád mosolygó rózsakert,
És minden óra benne rózsaszál,
S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert
Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!
 Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember

Szekeresné Farkas Matild könyvtáros: 

JÓ KÖLTŐNEK TARTANAK...
 

Jó költőnek tartanak, s hogy
Az vagyok, én is hiszem,
De azért te ne magasztald
Verseimet, kedvesem.
 

Te előtted elpirúlok,
Hogyha dícsérsz engemet,
Oh mert érzem, hozzád képes
Érzem kicsinységemet.
 

A legkisebb gondolatban,
Mely fejedben tündököl,
A legkisebb érzeményben,
Mely kebled dagasztja föl,
 

Szemed egy pillantásában,
Mely titkon felém röpül,
Egy hangodban, mely futólag
Csengi lelkemet körül,
 

Egy mosolygásodban is több
Költészet van, kedvesem,
Mint az ötszázötven versben,
Melyet írtam összesen.
 

Szatmár, 1847. augusztus

Kereki Judit - olvasószolgálat csoportvezető József Attila Tagkönyvtár 

JÖVENDÖLÉS
 

"Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.
 

Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent."
 

'Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyújtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.' -
 

És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.
 

Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
 

Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.
 

De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
 

Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
 

Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:
 

'Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég... vagy álmunk is hazud?...'
 

"Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él."
 

Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

Kiss Gábor - igazgató Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár

AZ ALFÖLD
 

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
 

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
 

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
 

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
 

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
 

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
 

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
 

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
 

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
 

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
 

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -
 

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
 

Pest, 1844. július