Zalaszentgyörgyön is otthonra lelt a zentai festőművész – Idén hetven esztendős Buday Mihály

A tetőtéri műteremhez vezető „lépcsőházban” és a nappaliban saját és kortárs alkotók festményei jelzik, jó helyen járunk. Buday Mihály ebben a miliőben alkot több mint három évtizede. 1994-ben települt át családjával Zentáról az ismert háborús körülmények miatt, először Bagodban éltek, majd nem sokkal később Zalaszentgyörgyön leltek új otthonra. Tudják, hogy „gyüttmentek”, ám a közösség hamar befogadta őket, aminek azóta is oszlopos tagjai. Felesége, Ibolya jól menő varrónői vállalkozást, esküvői- és alkalmi ruhaszalont hagyott maga után. Több gobelinkép mutatja az ő kézügyességét is. A műtermen igazságos módon osztoznak, bár Mihály nevetve megjegyzi, eleinte több helye volt, Ibolya csak egy asztalt birtokolt a varrógépével, majd megnőttek a kelmerakások és kellett egy tervező, szabász asztal a másik mellé. Így maradt a tetőablakos rész az övé, neki annyi elég, hogy természetes fényt kapjon munka közben, mondja. Az alkalom miatt adódik az első kérdés, miként viseli az idő súlyát? A válasz nem meglepő a fiatalos alkotótól: kimondani sok, de nem érzi az évtizedek terhét. Egy jubileumi tárlatra való felkérés jól esett volna, ám nem panaszkodik, van tennivaló bőven.

– Ilyenkor szoktak visszatekinteni az emberek, ez természetes. Sok mindent megéltem – kezdi a beszélgetést. – Zentán szép életünk, lakásunk volt, jól éreztük magunkat. Iskolaigazgató voltam, festőcsoportot alapítottam (Zentai ART-90), művésztelepeket szerveztünk. Kényszerből cseréltünk hazát. A felmenőim egyébként Szeged környékéről származnak, Zalaegerszegre az MMIK által a művésztelepek miatt volt kapcsolódásom. Már 1992-ben hívtak, s mi két év múlva érkeztünk. Megtaláltuk mindazt, amit szerettünk volna: békességet, anyagi biztonságot, bár mindent a nulláról kellett kezdenünk. Szerencsém volt annyiban, hogy azt a stílust, amit én képviselek, azzal itt nem nagyon találkoztam. Ez vált tehát a védjegyemmé, újdonságként hatottak a képeim. Nagyon sok galériával működtem együtt, tehát megalapozhattam az itteni létünket. Ugyancsak támaszkodhattam a zalaszentgyörgyiekre, kialakult és megmaradt egy baráti kör, egy „kemény mag”. Mindenben segítenek, illetve segítünk egymáson, legyen az kulturális program, parkrendezés vagy éppen szociális segítség. A művésztelepet először Bagodban kezdtem, aztán – mivel már itt építkeztem – Kovács Dezső polgármesterrel közösen megalapítottuk a Buday Közhasznú Alapítványt, így könnyebben pályázunk a rendezvényekre. Szívem csücske természetesen a művésztelep, ami művészeti fesztivállá nőtte ki magát. Az volt a célom, hogy a kortárs művészet mellett a társművészetek is helyet kapjanak, sőt, megjelenjen a minőségi bor és pálinka kultúra. Idén lesz nagykorú a rendezvény, aminek nagyon sok közkedvelt előadó vendége volt eddig, például Tarján Zsófi, Keresztes Ildikó, most nyáron pedig Takács Nikolas jön. Felvidékről a Kalandor zenekar érkezett, a megyeszékhelyről Besenczi Árpád és több együttes volt vendégünk. Ez a közösség megérdemli azt, hogy helybe hozzuk a kultúrát. A Zalaszentgyörgyi néptáncegyüttessel, s vezetőjével, Kiss-Molnár István néptáncpedagógussal pedig álmodtunk egy nagyot és tavaly első alkalommal megrendeztük az Ízes Göcsej folkpikniket, ami augusztus 5-én folytatódik. Valami különlegeset szerettünk volna, ahol együtt van a népi gasztronómia, folklór és a képzőművészet. A megvalósulást legalább húsz önkéntes támogatja, s ez nem kis dolog egy ekkora településen.

– Zalaszentgyörgy és Tófej híre messzebbre is eljutott, mit tervez még a nyárra?

– Badacsonytomajban a Főnix Panziótól érkezett a felkérést, már végleges az időpont. Oda 11 művészt hívtam. Hasonló, de nem ugyanaz lesz a koncepció. Lesznek rendezvények, azok még formálódnak. Az az elvem, hogy mindig legyenek társmúzsák valamilyen formában, mert azok erősítik, kiegészítik egymást.

– Ilyenkor adódik a kérdés, hogy a családtagok, gyerekek mennyire lépnek a szülők nyomdokaiba.

– Laura lányom nagyon ügyesen rajzolt, még az iparművészetire is jelentkezett, aztán mégis másfelé vette az irányt. Édesanyjától a varrástudást örökölte. Unokáim ugyancsak tehetségesek, meglátjuk majd, mit választanak. Mihály fiam és felesége fotóznak, reklámgrafikusok, tehát igen, azért meghatározóak a gének. S ne feledjük el, hogy feleségem, Ibolya most többnyire népviseleteket varr, a népművészeti egyesületnél viseletkészítő kurzuson vett részt, valamint a néptáncegyüttes tagja. Én is táncolnék, véremben van a ritmus, de Istenért sem megy le a lábamba – felelte nevetve Mihály.

A beszélgetés és a finom üdítő kortyolgatása mellett természetesen megcsodáljuk a legújabb lazúros festményt, amit éppen születésnapján kezdett festeni. Történelem, mitológia, álomvilág, ez mozgatja leginkább érzéseit és gondolatait. A műteremben könyvespolcok roskadoznak a történelmi és művészeti albumoktól, lexikonoktól. Bármilyen álomszerűek a festmények, kell a hitelesség mögötte. Nem történelmi illusztrálás a cél, hanem egy sajátos látásmód megfestése.

– József Attila után szabadon meglepetés e festmény magamnak a 70 év alkalmából – mutatja a legújabbat, ahol Artúr király és Ginevra királyné kettőse sejlik át a festéken. – Az ő szerelmük, szerepük, történetük jutott eszembe. Január 23-án, születésnapomon fejeztem be, Ibolyával megegyeztünk, ez közös emlék marad a családi gyűjteményemben.

A számvetés, lelki leltározás némi összegzést is kíván a művészi életútról, annak változásáról. Mihály úgy fogalmaz, a nem létező valóságot szeretné láttatni, bár ez egy kicsit paradoxnak hangzik elsőre.

– Az álmaink a fejünkben léteznek, mégis átéljük, tehát valóságnak számítanak – mondja. – Amit festek, az nem úgy létezik a tapintható világban, ám mégis bennem él. A történelmi sorozatok, képek arra szolgálnak, hogy az emberek megismerjék saját történelmüket. A nagy elődök megfestették őket realisztikusan, csata közben vagy éppen pózolva. Én inkább szürreális módon próbálom láttatni őket. A mitológiát azért szeretem, mert sokat mondó, gyönyörű történetek, meseszerűek, nem száraz tények. Nagyon kedvelem a magyarság őstörténetét, amikor az óhazában annyi csodálatos mese, legenda, mítosz kerekedett. Egy-egy témát többször választok, éppen milyen hatás ér a mindennapok során. A Honfoglalás című festményemen például azt festettem meg, hogy megszületett az első babánk, szó szerint „hont” foglaltunk. Nem szeretnék aktivista, meghökkentő, figyelemfelkeltő lenni. Én a régi gárdához tartozom, akik szeretik a szépet. Úgy gondolom, a művészet célja, hogy megmutassuk a szépet. Ellopni azt a pillanatot, ami szép. Nincs sok belőle, így azt kell megmutatni minél többször. A téma- és színválasztás az olyan katarzis számomra, ami remélem, hogy a nézőt is megérinti. Azért nem festek tájképet vagy portrét, mert ahhoz sem hozzáadni, sem abból elvenni nem tudok. Az anatómiát szabadabban veszem, a szemeket nagyobbra festem, mást hangsúlyozok. Nem versenyzek a fotóval, hanem önmagam adom az akvarell hígítású olajfestményeimmel. Nem egyszerre születnek az alakok, hátterek, hanem több napon és rétegen keresztül jennek meg. Végül az aláírás előtt kerül megfelelő helyére a gyöngy. Néha nagyon kiabál, néha alig lehet felismerni, oda festem, ahova kívánkozik. Általában egy hideg tónusú gömb a meleg tónusú háttéren mutat együtt harmóniát. Érdekesség talán, hogy a több évtizede festett áttetsző, a kép síkjához tartozó törékeny buborékok mostanra megszilárdultak, színessé váltak, s amolyan igazgyöngyként, drágakőként térhatásúan lebegnek a festményeken. Mondhatni, az újra otthonra találás metamorfózisaként, illetve szimbólumaként világlanak.