Volt egy seregünk - elsiratta a zalaegerszegi színház a doni katasztrófa áldozatait

A teátrum komolyan vette a magyar nemzeti emlékezet számára sarokkőnek számító történelmi tényt, a Don-kanyarban 1943. január 12-én kezdődött, 150 ezer katona halálát okozó haditragédiát. Joggal remélte, hogy a zalai közösség megérti a méltóságteljes szándékot. 

Összességében így volt. A Volt egy seregünk című oratórikus mű végén pénteken és szombaton este állva tapsolt az  közönség. Az úgynevezett standing ovation ritka, ezúttal a nézők megindultságát fejezte ki.

Moravetz Levente írta, rendezte a darabot, aki igyekszik a magyar történelem jeles eseményeinek, alakjainak (Zrínyi, Rákóczi, Szent Margit, honfoglalás, Eger ostroma)  színi emléket állítani, de tudja, segíteni kell a szikár tényeknek, hogy a színpadon és a nézőtéren átélhetővé váljanak.

Ezúttal a második magyar hadsereg törvényszerűen vereségbe torkolló keleti hadszíntéri jelenlétét tábori levelezéssel megidézett szerelmi szállal, dalbetétek érzelmeket erősítő szövegével, a táncosok allegorikus alakján keresztül szimbolikus nyelven előadott lelki tartalmak kivetülésével tette fájóan érzékletessé.

„Csak eltöprengtünk, hogy mit keresnek egy kis közép-európai ország katonái ezerötszáz kilométerre a fővárostól?”, kérdezi az egyik katonai szereplő, hogy a vég után élete maradékát – be nem teljesült szerelme emlékével – orosz hadifogságban töltő hadfi ekképp rímeljen rá: „Velünk megtörtént a csoda. Csak éppen nem lehettünk ott.”

E két pont között az említett többszólamúság eszközeivel idéződött fel a hadvezetés kényszerpályán való mozgása, a legénység szívszorító szenvedése, a szövetséges németek szenvtelensége, a hátország mit sem tudó ostobasága, a híradások hazugsága, a nemzeti romantika politikavezérelte torzítása, a kisemberek hinni akaró optimizmusa. Megejtő Mária levélbeli figyelmeztetése: a mínusz 35 fokban kínlódó katonát inti, öltözzön melegen, Pesten is hideg van, nulla fokban korcsolyáznak a Városligetben a kisasszonyok és úrfiak. „Ez maga a pokol. Tudom, hogy ezt a levelet hiába írom Neked, mert ha megkapnád is, minden sorát ki fogják törölni, de tudd. Innen senki nem megy haza élve. Ha így lesz, kérlek, ne bánkódj sokáig. Kezdjél új életet nélkülem, de ha lehet, az én emlékemmel”, válaszol Emil, amire a dal felelt: „Volt karácsonya, hóesés, Volt naplemente, fényesés, S most bárhogy hívtam, ő már nem felelt.”

Nem veszélytelen feladat a sokáig sok okból elhallgatott brutális mértékű vereségről nem a történész, hanem a művész nyelvén szólni. Úgy, hogy ne legyen túlzottan melodramatikus, se érzelgős, se szenvtelen. A Moravetz Levente vezette zalaegerszegi társulatnak  sikerült elkerülni a túlzásokat,  keretek közt tartani az értelemre-érzelemre ható adagolást.

Ebben odaadóan részes minden alkotótárs ízlése, fegyelmezettsége.

Emil: Mihály Péter, Mária: Kováts Dóra. Olvasók: Besenczi Árpád, Farkas Ignác, Ecsedi Erzsébet, Pap Lujza. Katonák: Hertelendy Attila, Bellus Attila, Helvaci Ersan David, Fritz Attila, Szakály Aurél. Énekesek: Sasvári Sándor,  Bot Gábor, Debrei Zsuzsa, Magyar Cecília. Táncosok: Mikita Zsuzsanna Lilla, Mrakovics Norbert.

Jelmez: Molnár Gabriella, díszlet: Bényei Miklós, koreográfia: Halmi Zoltán, zeneszerző: Bozó László.

Talán mindenkihez eljut, akinek édesapja, nagyapja, dédapja...