Kérdések szimfóniája – a Tár című film dilemmái

Lydia Tár (Cate Blanchett) a jelenleg élő egyik legelismertebb karmester. Számtalan díjat zsebelt be, a szakma és a közönség is tiszteli, élteti, ami nőként ebben a szcénában különösen nagy szó, ráadásul nemsokára önéletrajzi könyve jelenik meg. Feleségével egy kislányt nevelnek, készülnek a következő előadásra, melyre maga Lydia is komponál egy tételt. Ilyen egy tökéletes élet, mondhatnánk, de a „nem minden arany, ami fénylik” közhely itt is bizonyosságot nyer.

Az internet korában minden eddiginél nagyobb méreteket ölt a „cancel culture”, ahol senki sincs biztonságban, és az önjelölt rögtönítélő bíróság bárkit alá tud ásni pillanatok alatt. Ennek megvannak az előnyei, de mára annyira a visszájára fordult ez a fajta önbíráskodás és agresszív véleménynyilvánítás, hogy az embereknek sokszor bizonyíték sem kell ahhoz, hogy megbélyegezzenek valakit. Hogy miért térek ki erre? Mert a Tár ezt a folyamatot hivatott ábrázolni, és messze nem csak végletekben gondolkodva. A cselekményt három részre lehet osztani, és mindegyik szegmens más miatt érdekes. Az elsőben megismerjük Lydiát, a sikeres embert, aki férfiakat megszégyenítő maszkulin kisugárzással és határozottsággal bír. Egy interjú során akkor is isszuk a szavait, ha fogalmunk nincs a klasszikus zene mélységeiről. Diákoknak tartott előadásában sajátos nézőpontot fogalmaz meg a mű és a művész elkülönítéséről. Nem mellesleg ez a jelenet egy hatalmas fricska a mindenen megsértődő modern generációnak, és üdítő élmény volt hallgatni, nem beszélve a technikailag kifogástalan felépítéséről. A középső felvonás a nagy eseményre való felkészülést meséli el, és lassacskán megjelennek a viharfelhők hősünk feje fölött. A záróakkord aztán lelök a lejtőn, és felfedik a csontvázat a szekrényben. Pontosabban csak részben, mert Field szinte semmi konkrétumot nem mutat meg. Egy arc, összeérő lábak, egy tekintet, sokszor nem vagyunk tisztában a részletek fontosságával, csak mi­után vége lett a filmnek kezd el körvonalazódni, hogy a maga minimalista módján, de a nyilvánvaló végig a szemünk előtt volt. Az író, rendező pazar érzékkel vezeti végig a nézőt Lydia karakterén, betekintést enged a fejébe, s bár elég hamar világossá válik, hogy nem jó ember, egy jellem nem csak fekete vagy fehér lehet. Field fajsúlyos kérdéseket vet fel, de nem tör pálcát hőse felett, a nézőre bízza a döntést.

Minden színész előtt le a kalappal, de ez Cate Blanchett filmje.