A menü: az ínyencek nyugodtan tegyenek vele egy próbát

Nagyjátékfilmes tapasztalattal is bír, úgyhogy semmiképp sem nevezhető újoncnak a szakmában. A menü első blikkre egy bizarr és groteszk horrornak, thrillerkomédiának tűnt, amiből bármit ki lehet hozni, legyen az szórakoztató agymenés, vagy valami égbekiáltó marhaság.
Margot (Anya Taylor-Joy) partnerével, Tylerrel (Nicholas Hoult) tart, amikor a férfit meghívják egy szigetre, ahol exkluzív, méregdrága kulináris élményben lehet része a megjelent kiválasztottaknak. A neves Slowik séf (Ralph Fiennes) minden eddiginél innovatívabb menüvel készül vendégeinek és a fogásokhoz egy-egy történetet is előad. Más kérdés, hogy ebben nem lesz sok köszönet.
Expozíció nincs, rögtön azzal indítunk, hogy hőseink felszállnak a hajóra, ami elviszi őket a szigetre. Túl sokat nem tudunk meg róluk, a férfi megszállott ételrajongó és minden morzsából igyekszik kiérezni valami extrát, neki minden étkezés ünnep, míg a nő nem látja ebben a csodát, inkább csak a maga flegma módján jól szeretné érezni magát. A díszes kompániában akad filmsztár, bróker, ételkritikus, tehát csupa-csupa tehetős ember. Sugárzik belőlük a „mert megtehetem” stílus, az arrogancia és a burzsoá viselkedés. Nem éppen kedvelhető figurák, így nagy szükség van Margot józanabb gondolkodású, karakán jellemére, mint azonosulási pont.
A film struktúrája remek, úgy épül fel, mintha valóban egy menü lenne, rajta a fogásokkal. Ám ezek a fogások, akárcsak az ízek, többféleképp csapódhatnak le az emberben, keveredik a keserű az édessel, a sós a savanyúval. A séf kínálata s egyben történetei szépen lassan egyre bizarrabbá válnak, mígnem hőseinknek rá kell jönniük, hogy itt már nem csak egy gasztronómiai performanszról van szó.
Tetszett, ahogy a film a konyhaművészetet kontrasztba állítja az élettel, a társadalmi különbségekkel, mindezt fekete humorral, szatirikusan ábrázolva. Olyan témák kerülnek terítékre, mint a kiüresedés, az érzelmi és mentális kiégés, illetve az ezzel járó problémakör. Fajsúlyos, erőteljes és elgondolkodtató dolgok, melyekbe érdemes mélyebben beleásni, s noha Mylod valamelyest ezt meg is teszi, közel sem úgy, mint kéne. Ez A menü leg­gyengébb pontja, a felszínesség. Hiába érdekes a sztori, emlékezetesek a karakterek, ha sokszor ad hoc módon történik minden. Egy előre megtervezett, precízen átgondolt eseménysorozatnak vagyunk tanúi, csakhogy rengeteg kérdésre vagy nincs válasz, vagy nem elég alapos a megoldás.
A séf motivációja hiába árnyalt, személyzetével való kapcsolata légből kapottnak érződik. A résztvevők döntései sokszor megalapozatlanok, életszerűtlenek, mindennemű magyarázat nélkül. Lehet, hogy koncepcionálisan így kellett történnie, de akkor hagyják el a thrillerköntöst, mert ez így ingatag lábakon áll.
A menü érdekes és különleges darab. A díszlet pazar, a színészek nemkülönben, az élen
Ralph Fiennesszal és Anya Taylor-Joy-jal. A fogások változatosak, a drámai és thrilleres alapot megszórták egy nagy adag fekete humorral, majd olyan hozzávalókat vágtak bele, melyek remekül reflektálnak a társadalmi különbségekre és az érzelmi kiüresedésre. Kár, hogy az egész végül kicsit nyers maradt a felmerülő kérdésekkel és inkonzisztens döntésekkel, de az ínyencek nyugodtan tegyenek vele egy próbát. Nem garantálom, hogy nem fekszi meg az ember gyomrát, de aki el tud tekinteni a hibáktól, annak különleges és laktató menüben lesz része.