Szöszi - filmkritika

Norma Jean (Ana de Armas), ismertebb nevén Marilyn Monroe maga a megtestesült amerikai álom. Viszontagságos, sok szenvedéssel tarkított gyermekkora után hamar felfedezték, modellkedni kezdett, majd sikeres színésznő lett belőle. Hatalmas szerepe volt a szexuális forradalom kirobbantásában, igazi jelenség volt, még ha be is skatulyázták a buta szőke szerepkörbe. Háromszor ment férjhez, majd 36 éves korában, gyógyszer-túladagolásban hunyt el. A csillaga azóta is fényesen ragyog, ám ez a film sokkal inkább egy sötét utazásra invitál egy zavart nő elméjébe. Számítani lehetett rá, hogy nem egy klasszikus életrajzi produkcióval lesz dolgunk. A 166 perces játékidő, illetve a legmagasabb korhatár-besorolás is érdekes előjelnek bizonyult. A nyitány a kislány Norma mindennapjaiba enged betekintést, hamar kiderül, hogy édesanyjával nincs minden rendben. Majd ugrunk egy nagyot az időben, hősünk már megalkotta Marilyn névre hallgató alteregóját, sikeres lett, az élete mégsem boldog. Elkeseredetten vágyakozik az apja után, akit sosem ismert, párkapcsolataiban is erre éhezik, illetve egy gyerekre, hogy végre normális családja lehessen. Dominik erre a két aspektusra fókuszál leginkább, amivel meglepett. Úgy hittem, a Szöszi inkább lesz egy, a modern show-bizniszre reflektáló médiakritika a főhős szemén keresztül, s egyúttal görbe tükör a régi Hollywoodnak. Persze ez a perspektíva sem marad ki, de közel sem kap akkora figyelmet, mint a korábban említett két elem. Az mindenesetre átjön, milyen volt Monroenak lenni, és mi kellett a hírnévhez. Átélhető a frusztrációja, hogy senki sem színésznőként, csak egy darab húsként tekint rá, amiből mindenki akar egy részt. Az álomgyár felépítette a buta szőke aranyásó sztereotípiáját. Itt jön elő a főszereplő kettőssége, körvonalazódik, hogy míg Norma egyáltalán nem így tekint magára, Marilyn lubickol a reflektorfényben. Más kérdés, hogy ennél tovább nem megyünk, a morális vívódás és a művészi önkifejezésre való törekvés helyett eltávolodunk a szakmától. Helyette újra középpontba kerül a család, az apa- és a gyerekkérdéssel. A vágy a szülőfigura után egy idő elteltével szájbarágóssá válik, koncepcionálisan sem értem, miért e köré épül a film. Az anyaság témája más tészta, sokkal erőteljesebb és gyomorba vágóbb, ám Dominik nem mindig jó arányérzékkel használja ezeket a jeleneteket. Norma kettős személyiségét frappánsan megragadta, olyannyira, hogy a főhős zavart elméjében érezzük magunkat az olykor rémálomszerű szekvenciákkal. Ami a technikát illeti: a Szöszi félelmetesen jól néz ki. Olyan vizuális megoldásokat és képi áthallásokat látunk, hogy a lélegzetünk is eláll, s a színekkel, fényekkel és a képaránnyal is mesterien játszik Chayse Irvin operatőr. Nem mehetünk el szó nélkül Ana de Armas alakítása mellett sem, akinek karrierje szintén maga az amerikai álom. Kubai bevándorlóként most egy igazi ikont kelt életre. Egyszerre gyönyörű, fájdalmas és zaklatott figurát hoz, kifogástalanul. A Szöszi nem könnyű menet. Nem életrajzi film, sokkal inkább fikciós dráma, valós alapokkal. Stílusa megosztó lehet, s az explicit szexualitás is kicsaphatja a biztosítékot, holott ezek a dolgok adják magukat a sztoriban. Ellenben az érzelmi ingadozások, hullámvasutak, csúcspontok zavaró módon hiányoznak. Dominik műve nyomasztó, depresszív, tele van melankóliával. Biztos, hogy mindez tudatos alkotói döntés, és az árnyoldalak kulcsfontosságúak, de ennek a sötét alagútnak a végén nem ragyog az a csillag, akit Marilyn Monroenak hívnak.