A csesztregi Zsupán Józsefnek nem kell messzire menni a témákért

A szülőfaluját csak átmenetileg, diákként elhagyó Zsupán József hároméves volt, amikor – a kitelepítés idején – anyai nagyapja házában, egy rokon mellett téblábolva először ecsetet kapott a kezébe. Rövidesen pedig kiderült, hogy nemcsak nagy kedve, de tehetsége is van a festészethez. Kézenfekvő lenne a fordulat, hogy az ecsetet azóta sem tette le, ám nem lenne igaz, régóta a spanglit részesíti ugyanis előnyben. Mint mondja, nem sajnálja a festéket, így érve el rusztikus hatást. Fontos jellemző még, hogy nem vászonra, hanem farost lemezre dolgozik, sőt, ha ritkán mégis vászon akad a kezébe, azt is ­lemezre ragasztja végül. Ez nem a művészi kifejezés eszköze, egyszerűen így időtállóbbnak, kevésbé sérülékenynek érzi a képet. 

– A ­nyugat-magyarországi vidék, ezen belül a Lenti-medence az ország egyik legváltozatosabb tája – mondja kicsit tágabb pátriájáról, melyben igazán otthonosan mozog. – Bárki első pillantásra láthatja: ez a táj képre kívánkozik. 

Zsupán József Őrség, Göcsej és Hetés festőjének tartja magát elsősorban, ezt a természeti környezetet és a benne megbúvó emberi értékeket igyekszik realista alkotóként megfesteni. Egyik legkedvesebb témája a cáki pincesor, amit rengeteg változatban megörökített már, de szeretne is még sokszor lefesteni. A környéket kedves, gyerekkora óta a család tulajdonában lévő Pannónia motorján ma is sokat járja, s ha valami szépet lát, azt leskicceli, illetve – a hiteles színskála miatt – telefonjával le is fotózza. A többi pedig már a műteremben történik. 

– Nálam nincs olyan a munkában, hogy napi penzum – meséli. – Nincs „munkaidőm”, de van, hogy úgy kelek: most festenem kell. Akkor aztán el is temetkezem benne, előfordul akár az is, hogy egy Fradi-meccsről is képes vagyok megfeledkezni… 

Korábban rengeteg alkotótáborban megfordult Székelyföldtől a dalmát tengerpartig, illetve volt kiállítása Zalaegerszegtől Budapesten át Güssingig, Münchenig, valamint Párizsig bezárólag. Ám ma már egyik kedvéért sem szívesen kerekedne fel. 

– A koronavírus miatti bezártság nem viselt meg, magányos farkas vagyok, örömmel töltöm idehaza az időmet – fogalmaz. – A témák, az ihletett pillanatok megtalálnak így is. A lezárások fel­oldása óta pedig rendre fel­tűnik egy-egy régi ismerős is, aki emlékszik rá valahonnan, hogy Csesztregen él egy festő…