Indulhat a vérgőzexpressz

Aztán a saját lábán is sikerült megállnia az Atomszőkével, majd a Deadpool 2-vel, legutóbb pedig a Halálos iramban spin-off Hobbs és Shaw-t dirigálta, melynek minősége már erőteljesen megkérdőjelezhető volt. A gyilkos járattal úgy tűnt, visszatért a gyökereihez, hozott magával egy rakás sztárt, az élen Brad Pitt-tel, úgyhogy indulhat a vérgőzexpressz.

Katica (Brad Pitt) bérgyilkos, ma már inkább a békésebb utat választja és kisebb munkákat vállal. Legújabb megbízása, hogy ellopjon egy aktatáskát egy vonatról. Igen ám, de a járművön elég sok embernek fáj a foga erre a táskára, így elkezdődik az adok-kapok, hogy a szálak végül igen váratlan módon érjenek össze.

Ahogy a bevezetőben is említettem, elsősorban arra számítottam, hogy a John Wick, Atomszőke vonalat követi majd Leitch, és a film minimális felvezetéssel operáló, non-stop akcióközpontú fegyverbalett lesz, sok vérrel és látványos harcokkal. Nos, elég hamar kiderült, hogy ez az állítás nem igaz, és inkább a Hobbs és Shaw-ban látott elnagyolt, eszement dolgok uralják a cselekményt, aminek nem annyira örültem. A sztori első blikkre végtelenül lecsupaszítottnak tűnik, ám annyi karaktert s velük együtt háttérsztorit pakoltak egybe, mint egy teleregényben. Vagy három filmre elegendő mellék­alak tűnik fel és idővel természetesen kiderül, hogy hőseink közt megvan a kapocs, ilyen-olyan okból kifolyólag. Egy bosszúvágyó apuka, egy ártatlannak tűnő kislány, egy maffiafőnök, egy bérgyilkos „ikerpár” és így tovább. Szuper, hogy ilyen széles skálán mozog a karakterfelhozatal, s érthető, miért volt erre szükség, de feleslegesen kapunk ötperces gyorstalpalót arról, akit két perc múlva elintéznek. Persze lehetne ez a halál meglepő, de láttunk már erre példát millió alkalommal, így különösebb hatást nem ér el. Aki viszont vitán felül vitte a prímet, az az említett „ikerpár”, Mandarin (Aaron Taylor-Johnson) és Citrom (Brian Tyree Henry). Kettejük dinamikája remek, jók a szövegeik és ha kell, odacsapnak. Velük egy esetleges spin-offot is szívesen megnéznék. Az expresszel egyetemben mi is száguldunk tovább, és ahogy haladunk előre, úgy fogalmazódott meg bennem a kérdés: mi akar ez lenni? Rögtön rávághatjuk, hogy egy pörgős akciófilm, de ennél jóval többről, másról van szó. A gyilkos járat ugyanis egyszerre a sorsról anekdotázó, magát okosnak feltüntető darab, miközben önmaga paródiájává váló, a fizikát és logikát totálisan kukázó röhejcunami. Ez a két stílus, abban a formában, ahogy Leitch meséli, nem fér meg egymás mellett. Komolyanvehetetlen a drámázás, amikor saját magát is kiröhögi a film. Ráadásul az utolsó harmadra elfárad és érdektelenné is válik.

A sztárparádé működik, Brad Pitt karakteréből nem hozták ki a legtöbbet, de jó volt látni bohóckodni. Aaron Taylor-Johnson nálam lopta a show-t, Brian Tyree Henry, Joey King, Michael Shannon és a többiek is jók, s ne lepődjünk meg, ha kapunk néhány A-listás sztárcameót.

A gyilkos járat furcsa szerzet. Lehet nevezni jó rossz filmnek, vagy rossz jó filmnek, de nem könnyű értékelni. Megvannak az erényei, a vártnál sokkal komplexebb utazásra invitál, ám emiatt iszonyú identitászavarban szenved, és úgy lesz teljesen kretén, hogy közben időnként drámázni és filozofálni próbál. Jobban jártunk volna, ha vagy az egyik, vagy a másik végletet képviseli Leitch, mert így két sín közt a vágány alá estünk.