Könyv: Háborús Emlékek a Császári és Királyi 48. Gyalogezredről 1914-1918

A két kötetes, 489 és 425 oldalas, gazdagon illusztrált,  számos táblázattal ellátott, áldozatos munkával létrehozott Háborús Emlékek a Császári és Királyi 48. Gyalogezredről 1914-1918 című kiadvány szerzője Szekér Imre Tibor. A kiadást nagyszámú egyesület, szervezet támogatta.  Az elmúlt hetekben Zalaegerszeg kívül másutt is sor került a könyv ismertetőjére.

Magam félig-meddig érintettként vettem részt az előadáson, ugyanis a könyvbeli gyalogezrednek jelentős szereplője volt néhai Pekle Béla tábornok, egyik nagynéném férje. A könyv hatalmas tárgyanyagában számos adat és fénykép szerepel a tábornok életútjáról is. Mintegy kivonatolva a vonatkozó könyv-részletet:  Pekle Béla 1885-ben született Újvidéken. Később Nagykanizsára költözött a család.  Bélát fiatalkorában – mondhatjuk gyermekkorában – a bécsújhelyi katonai akadémiára íratták be szülei. Ennek elvégzése után 1910-ben főhadnagy, a világháborúban 1915-től százados. Sebesülése után a román fronton és egyéb helyeken többek között Törökországban harcolt. A háború után, 1919-ben rövidebb ideig, a „kivonulásig”  Alsólendva határvédelmi parancsnoka. Később Zalaegerszegen feleségül vette Morandini Tamás építész egyik lányát, Eleonórát, 1938-tól  már tábornok, Jány Gusztáv kollégájaként a szombathelyi III. Hadtestparancsnokság egyik vezetője.  Fontos körülmény a könyv II. kötetéből  idézve: „Amikor a Magyar 2. Hadsereget a frontra akarták küldeni (Don-kanyar), szakmai okokból tiltakozott ellene és kérte nyugdíjazását.  1941 május 1-vel nyugállományba helyezték vezérőrnagyként.”  

Nyugdíjas éveiben, 1944-ben megbízták a Zala vármegyei Vitézi Székkapitányság vezetésével. A „front” Egerszegre érkezése előtt a német katonaság őt és családját Ausztriába hurcolták, lakásukat ismeretlenek felgyújtották. Egy évvel később sikerült hazavergődniük Zalaegerszegre. Nehéz helyzetükben dr. Schlemmer József főorvos segítette ki őket ideiglenes lakás biztosításával. Az 50-es évek elején aztán Gombosszegre költözhettek, ahol felesége  egészen az iskola megszűntéig taníthatott. Gombosszegen nyugalomban élhettek, csupán lányuk szerencsétlen sorsa okozott szomorúságot a házaspárnak.
Utolsó éveit Béla bácsi és neje a Győrvárhoz közeli Gurgató majorban töltötte. Pekle Béla 1967.  május 30-án, tehát 55 éve halt meg. Később az özvegy Nóra néni lányával együtt Csönged majorban lakott. Ezév május 21-én felkereste Zalaszántói Lokálpatrióta Egyesület képviseletében Szekér Imre Tibor és két, korabeli katonai egyenruhában megjelenő aktivista a néhai katonatiszt Göcseji úti temetőben lévő sírját, felújították és koszorút helyeztek el rajta.
Pekle Béla nagy számú kitüntetései közül példaként az elsőt és az utolsót említem: Vaskorona-rend III. osztálya hadidíszítménnyel és kardokkal, illetve Török Vas Félhold (Gallipoli Csillag).

Gyerekkorom Béla bácsijától, a térdén lovagolva, számtalanszor hallhattam első világháborús élményekről, muszkákról, srapnellekről, medvevadászatokról, sebesülésről. Hegyi vadász ismereteiből merítve mesélte, miért vérzik gyakran az ember orra magas hegyekben. No de azért egyszer Béla bácsi rászedett ám: azt mesélte nekem mint kisfiúnak, hogy az argentin harcosok(!) azért olyan bátrak, mert szeretik a tejbedarát. Mindjárt kedvet kaptam a tejbedara evéshez …  
Emlékszem Erdélyből származó taplósapkájára, arra, hogy milyen szenvedélyesen üldözte légycsapóval Gombosszegen a legyeket. Szerencsés  alkat volt, nem kísérte napjait valami világfájdalom. Emlékszem, valamikor az 50-es évek elején egy alkalommal a Schlemmer család egyes tagjai, Béla bácsi meg én  „komámasszony, hol az ollót” játszottunk a Jákum utcai régi ház udvarán...