Ösztönember - Az északi filmkritika

Bemutatkozó műve, A boszorkány rögtön megalapozta karrierjét, az egyik legjobb folkhorror lett, ami valaha készült. Az utána következő A világítótorony még elvontabb, sötét, pszichedelikus utazásra invitált, mély és agytornásztató élményt nyújtva. Az északi képében több szempontból is újított a direktor. Ez az első, nagyobb költségvetésű stúdiófilmje, mellyel egy viking környezetbe helyezett bosszú­sztorit mesél el. 

Amleth herceg (Alexander Skarsgard) kénytelen elmenekülni hazájából, miután apját megölik, anyját pedig foglyul ejtik. A fiú felcseperedvén csak egyetlen érzést ismer, a bosszútól fűtött dühöt. Tengődik a világban, ám amikor szembesítik sorsával, útra kel, hogy beteljesítse végzetét. 

A szinopszis két mondatban összefoglalható, szimpla bosszútörténet, nem is kíván más lenni. A 12. századi író, Saxo Grammaticus műve szolgáltatja az alapját, melyből Shakespeare is merített a Hamlethez, nemhiá­ba hívják Amlethnek a főhőst. Az adaptálást természetesen nagyon szabadon kell értelmezni, Az északi ízig-vérig Eggers-­mozi. Visszaköszön A boszorkány cson­tig hatoló atmoszférája A világítótorony transzcendentális látomásaival, mindezt meghintve a viking mitológia aprólékos ábrázolásával. A rendező történészekkel, archeológusokkal egyeztetett, hogy minél hitelesebb legyen az összkép, ez pedig tökéletesen látszik a végeredményen. Talán soha nem hatott még ennyire reálisnak ez a kultúra, gondolok itt a nyelvezetre, az állati viselkedésre, az ösztönlények esszenciájára. Ilyen szempontból lehet földhözragadtnak titulálni a filmet, holott nem rest elrugaszkodni a valóságtól. Sőt, ahogy kezeli a viking mitológiát, az tanítanivaló. Tökéletesen mossa el a valóság és a képzelet határvonalát, hogy a misztikummal építsen hidat a két véglet közé. A legnagyobb erőssége mégis az egyszerű, de velős központi téma, a bosszú útjának szemléltetése. Elsőre úgy tűnhet, Amleth csak kergeti sorsát, és bármi áron be akarja teljesíteni. Ám újfent megjelenik a kettősség, olyan kérdéseket felszínre hozva, melyekre nem biztos, hogy fel vagyunk készülve. Meddig jogos egy bosszúhadjárat? Létezik-e egyáltalán jó és rossz ilyen helyzetben? Van-e értelme, megéri-e olyanná válni, ahonnan nincs visszaút? Eggers nem szolgál válasszal, és ez így van jól. Ettől is válik olyan erős élménnyé Az északi, mert nem fél a nézőre hagyni a döntést, mindezt teljesen tudatosan. Nem véletlenül nincs egy kimondottan pozitív hős sem a filmben. Senki sem csak fekete vagy fehér, jó vagy gonosz. Biztosan lesz, akiket zavarni fog az azonosulás hiánya, s az, hogy a cselekmény több helyen szabad logikával és szabályrendszerrel él, melybe bele lehet kötni. Az élmény mégsem ezen múlik, az összkép minden szempontból kárpótol, akit pedig nem képes berántani, már jóval hamarabb el fogja engedni a filmet.

Örvendetes, hogy készülnek Hollywoodban még ilyen filmek, melyek ráadásul részletgazdagon és hitelesen mutatnak be egy régi, idegen kultúrát. A casting fantasztikus, Alexander Skarsgard félelmetesen jó, Anya Taylor-Joy még mindig tündöklő jelenség, de Nicole Kidman és a többiek is kifogástalanok. Nem lehet belekötni a technikai részbe sem, a látvány csodás, a zene hibátlan, s mindez hozzájárul az atmoszférateremtéshez, aminek Eggers nagy mestere. Az északi szenvtelen, nyers és vérgőzös darab, mely az egyik legrégebbi ösztönt állítja a középpontba, s pont annyira mutatja kegyetlennek, mint amilyen valójában. Ettől válik egyszerűsége ellenére is az egyik legkomplexebb és legjobb bosszúfilmmé.