„Szeretem, hogy ezekben a képekben nincsen görcsös akarás” – Beszélgetés Srágli Marietta festőművésszel

Srágli Marietta, bár Kustánszegről származik, jelenleg Veszprémben él. A művész nagyjából 4-5 évvel ezelőtt szeretett bele az absztrakt expresszionizmus irányzatba, s azóta több kiállítás is van a háta mögött. Hogy miért éppen ez a stílus? Ahogy ő fogalmazott, imádja a színeket, arról nem beszélve, hogy az alkotási folyamatba kerül egy kis „akció” is. Helyi arcok sorozatunkban a művészetről és az alkotás szépségéről is beszélgettünk. 

Mikor és miért kezdtél el festeni?

- Hogy miért? Mert, nem tudok nem festeni! Igazából egész életemben alkottam. Az óvodából is többnyire azok az emlékképek vannak meg, amikor valamilyen alkotás volt a középpontban… Konkrét, élénk formákat, részleteket, alakokat is fel tudok idézni, szóval talán már ott eldőlt, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Az iskolás éveim alatt különböző szakkörökön vettem részt, de segítettem az iskolai falak, ablakok díszítésében is. Énekelni sosem tudtam - el is tanácsoltak az énekkarból -, testnevelésből pedig egy baleset miatt felmentettek, szóval nekem a rajzolás és festés maradt az önkifejezési formám. Emlékszem, apukám többször elvitt a Sóház alatt lévő művészboltba a szülinapom előtt és mindig választhattam valami új eszközt. A mai napig imádok ilyen boltokba járni és felfedezni azt a sok érdekes dolgot, amit ott fellelhet az ember. Nyilván ahogy egyre profibb eszközeim lettek, úgy tudott fejlődni a képek minősége is. A főiskola alatt az iskolai újságnak festettem különböző témájú cikkekhez és címlapokhoz illusztrációkat, de egy orvosi magazinban is rendszeresen jelentek meg három kockás képregényeim. 

Hogyan képezted magad?

- Korábban iskolai rajzszakkörökre, felvételi előkészítőre jártam három etapban is. Ebből kettő az Ady Endre művészeti gimnáziumban volt, egy pedig a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban tanító rajztanárom, Bedő Sándor nevéhez köthető. Utóbbiból inkább a beszélgetésekre emlékszem, ami inkább lelkileg adott hozzám. Az Ady-iskolás szakkörökön nagyon sokat rajzoltunk grafittal, szénnel, ami hasznos, de valljuk be, elég unalmas. Ezek mellett az internet a legjobb tanítómesterem. Főleg a social médiát használom arra, hogy inspirálódjak, fejlesszem az eszköztáramat, tanuljak más művészektől. A másik legjobb módszerem a múzeumok, kiállítások látogatása, ahol egy-egy képet alaposan megvizsgálok – milyen ecsetvonás, milyen eszköz, milyen technika, hány réteg segítségével készül el egy alkotás?

Mióta alkotsz absztrakt expresszionizmus irányzatban?

- Nagyjából 15 éve festek vászonra, és az elmúlt 4-5 évben kezdtem az irányzattal foglalkozni. A festésben felfedeztem azt az aktust vagy performanszt, ami a kompozíciók kiteljesedéséhez vezet, amit szeánsz szerűen építettem bele az alkotás minden pillanatába. Mivel a hátterem inkább közgazdasági, és a hivatalos állásom inkább művészeti projektek összefogásával kapcsolatos, ezért az alkotásra sokáig hobbiként tekintettem. Aztán jött a covid és a bezártság, így kibéreltem egy műtermet, ezzel az aktív életembe beemeltem az absztrakció metamorfózisát. A színek és gesztusok kölcsönhatásából létrejövő kísérleteimmel haladok előre, és ezen folyamat eredményei köszönnek vissza most a képeimen.

Mi az, ami megfogott benne?

- Nagyon szeretem a színeket, a színkavalkádokat, az érdekes formákat, kontrasztokat és azt, hogy ezekben a képekben nincsen görcsös akarás. Miközben alkotok, csak áramlik belőlem valami, ami lenyomatot hagy a vásznakon. Az üres vászon előtt sosem tudom miként fog kinézni a kész mű. Szeretem, hogy a végeredmény nem egypólusú, mindenkinek mást mond. A kép a befogadó aktuális gondolat- és érzelemvilágáról is szól, de ez így van az élet sok más területén is. Értem ezalatt azt, hogy bizonyos helyzetnek, történetnek, megnyilvánulásnak több olvasata is lehet. A dolgok legtöbbször nem feketék vagy fehérek, sok minden a megvilágítás, a nézőpont kérdése. Szeretem, ha ezeket a nézőpontokat lehet ütköztetni, közelíteni, keverni, ahogy a színeket is a vásznon.  Mellesleg akarva akaratlanul is kapcsolódásokat generálnak ezek a képek, ahogy beszélgetünk arról, hogy kinek mit üzen, mit lát benne, milyen hangulatot sugall.

Mi az, ami inspirál?

- Bármi és minden. Egy friss búzamező, egy alkony, egy vihar, egy villám, egy fotó vagy egy koncerten a fényjáték, egy vers, egy zene, egy erős élmény és persze nem utolsó sorban a többi művész, akikkel találkozom és beszélgetek, vagy akinek követem a munkásságát.

Vannak példaképeid? 

- A legnagyobbak Gerhard Richter, Reigl Judit és Callen Schaub.

Hogyan áll össze nálad az alkotás folyamata?

- Hektikusan! Vannak listáim a megfestendő képekről, de csak a színek szintjén, például milyen színkombinációkat használnék, vagy milyen technikát szeretnék kipróbálni. Nagyon szeretek például kísérletezni nem tipikusan festéshez való eszközökkel is. Van, hogy egy-egy gondolat, szókapcsolat is le van írva a jegyzetemben, ami rögtön pályára állít. Mivel nem főállásban festek, ezért időt is kell találni arra, hogy át tudjak lényegülni. Többnyire munka után, vagy hétvégéken szoktam festeni, ám előfordul, hogy hetekig nem megyek a műterem közelébe, mert épp nincs mit „kifröcsögni”. Persze vannak intenzívebb időszakok is, mikor olyan „flowba” kerülök, hogy egyszerre több képen is dolgozom.

Milyen eszközökkel szeretsz dolgozni? Említetted, hogy ezen a téren szeretsz kísérletezni.

- Rendszeresen vásárolok a barkácsboltokban mindenféle fura dolgot, aminek sokszor még a nevét sem tudom, ahogy azt sem, hogy igazából mire való. E mellett nagy kedvenceim a szilikon spatulák is. 

Ha jól tudom több kiállításon is szerepeltek már a munkáid. Milyen élményeket, visszajelzéseket kaptál ezek által?

- Mostanáig négy kiállításon szerepeltem, illetve egy nyitott műterem eseményem is volt. Egyrészt a gyerekektől kapok sok pozitív visszajelzést, akiket inspirálnak a képeim, szívmelengető érzés. Volt például egy kislány, aki a kiállításon mindenképpen szeretett volna fotót a festményemmel, egy másik pedig teljesen beleszeretett egy mini képembe a nyitott műterem eseményen.  Még soha ilyen őszinte lelkesedést nem láttam az alkotásaim iránt, így neki ajándékoztam. Azóta a szobája falán lóg.  Állítólag sokszor beszélgetnek a képről anyukájával, s mindig új motívumokat fedeznek fel benne. Legutóbb egy múzeumpedagógia foglalkozásról kaptam fotót, amin a képem előtt egy gimis lány áll. A kezében olyan festményt tart, amelyet az én egyik alkotásom inspirált. Ő nem akart a kötött foglalkozás keretein belül maradva tájképeket festeni, s mint kiderült a képeim segítettek neki kilépni ebből a feszítő érzésből. Arra is büszke vagyok, hogy a Youngart, pándémia alatt született képekre fókuszáló kiállításának reklámanyagaira az egyik festményem került, ami több sajtómegjelenést is generált. A kiállítást követően ezt a képet meg is vásárolta valaki, ami számomra megerősítés volt abban, hogy van helyem a kortárs művészeti piacon…