Női festői világok találkozása – A „Tájidegen” kiállítás még két hétig látható a zalaegerszegi hangversenyteremben

Nem titkolt szándék, hogy elkerülve a két héttel ezelőtti - újságírói szakzsargonnal élve - médiazajt, újra felfrissítsük azokat a benyomásokat, amit a két alkotó tett ránk, látogatókra. 

Volt idő leülepednie a látványnak, s kezdem érteni a mai társadalmat Kiss Ágnes Katinka szemszögéből, aki így fogalmazott a most bemutatott tíz részes Ösvények sorozatánál: „számtalan ösvényt láthatunk, ahogy az emberek próbálnak előre lépni és szerepelni, jelen lenni a különböző eseményeken. Rettegnek attól, hogy kimaradnak valamiből. Ezt a fomo-érzést (angolul fear of missing out) szerettem volna vászonra vinni.” És valóban. Szinte elveszünk a kacskaringós, színes utak, vonalak sűrűjében. Gyanítom, ki-ki vérmérséklete szerint választ utat, rövidebbet és egyszerűbbet, vagy épp ellenkezőleg, jó hosszút sok-sok kitérővel. Néhol találunk kapaszkodót, megfog egy-egy forma, szinte húzza magával a szemünket, aztán újra eltévedünk a kavalkádban. Távolról nézve azonnal felismerhető a művész kézjegye, aztán közelebbről vizsgálva eddig nem látott távlatokba révedünk. 

- Teljesen új technikát próbáltam ki, ezek a képek digitális printek. A megfestett vásznakat fotóztam le, majd belenyúltam digitálisan. Izgalmas volt számomra is, miként alakult át a klasszikus technika modernné. Újdonság továbbá, hogy ezúttal száműztem a tőlem megszokott figurákat és az absztrakció eszközeivel próbálom kifejezni a mostanában engem foglalkoztató érzéseket, gondolatokat – utalt munkáira Katinka.

A tudósításhoz szükséges közös fotó természetesen a két női festőművész világának találkozásánál, a karzat fő helyén készült. Az egykori zsinagóga eme helyének funkciójára utalt dr. Bordács Andrea a megnyitón, ez volt ugyanis a zsidó imaházban a nők helye. A multikultúrában a helyi sajátosságok és regionális értékek különösen fontosak, miközben maga a hagyomány is folyamatos változáson megy keresztül, mondta az esztéta, műkritikus. S hogy mi a közös vagy éppen eltérő a fővárosi születési, majd Pécsen tanult, s Egerszegre költözött, Szombathelyen tanító Katinka, illetve a Bakon élt, Egerszegen, Kaposváron, Szombathelyen tanult és most Pestre költözött Zsófia művészete, életútja között? Hol vannak otthon és milyen örökséget hordoznak? Hogyan jelenik meg képeiken a tájidegenség, s miként viszonyul hozzájuk a környezetük? - teszi fel a kérdést a szakember. 

Egy biztos, hogyha az Ösvények színes forgatagából átröppenünk azon a képzeletbeli hídon ott az emeleten, akkor a kapirgáló, háttér nélkül lebegő tyúkok udvarába, közegébe érkezünk (Gallus gallus domesticus 2020). Realisztikus, ám a valóságtól csupán egy parányit elrugaszkodott birodalomba. A kiállítás címét Gombos Zsófia Táj idegen című festménye ihlette, ahol a rózsaszínű korlát (egyszer gyermekhinta, máskor disznóvágási kellék) zökkent ki vagy inkább rángat vissza mégis a valóságba. A Szalon-díjas Magántulajdon elkerített kertje ugyanúgy a végtelen tájba hív, mint két évvel korábban, a Zalaegerszegi Szalon tárlatmegnyitján. Mellette újabb, ám jóval kisebb tájrészletek. A játékos kedvű néző a GPS-koordináták alapján pontosan azonosíthatja a vidéket. Az ugyancsak idei, Diszperziós kölcsönhatás című festményen a fehér fény színekre bomlását igyekszünk keresni. 

Zsófia azt ecsetelte, hogy nagyon izgalmas így egyben látnia az utóbbi 8-9 év termését. Amolyan önvizsgálat, összegzés. Ezt kiegészíti a közös élmény, ugyanis – bár régóta ismerik egymást – még nem mutatkoztak be így együtt.  

- Katinka vibráló képei engem is elvarázsolnak. Most látom, hogy én mennyire leredukáltam a színeimet, s elhatároztam, hogy legközelebb több színt használok – mondta nevetve. - Néhány éve elkezdtem téli tájképeket festeni, úgynevezett csonkolásos stílussal, ami egyrészt kiemeli, kontrasztossá teszi a témát, másrészt így megjelenik, jobban láthatóvá válik a geometria. Megfog a természet, illetve a Józsi bácsi szántásai által kialakított struktúra. Bár már Budapesten élek, a harminc évnyi vidéki élet még mindig ad témát. Számomra Zala egy olyan ékszerdoboz, ahova mindig jó visszajönni.

A február 12-ig látható tárlat akár megelőlegezhetné a nőnapot. Ez a kulturális élmény ugyanis tényleg hölgyközpontú. A két művész, a műkritikus, valamint a két vendég, Virágné dr. Móga Julianna közgazdász és dr. Nagy Réka klinikai szakpszichológus a megnyitón azt az érzést erősítette bennünk, hogy legyünk büszkék a „gyengébbik nem” teljesítményeire, meglátásaira, érzéseire és természetesen kreativitására, a bennünk élő ilyen-olyan tehetségre.