Göcseji tájszólásban írt novellát Fercsák Lászlóné - Egy nyertes irodalmi pályázat rejtelmei

Karolina, salomvári általános iskolai osztálytársamként Húgi volt, s egészen biztosan egy nyelven beszéltünk akkoriban, úgy, ahogy szüleinktől magunkba szívtuk a szavakat. Hogy ez a kiejtés másoknak feltűnt, személy szerint ezzel akkor szembesültem, amikor Pesten meglátogattuk egyik rokonunkat, s az ő kisfiúk rám szólt a boltban: - Ne beszélj olyan parasztosan.

-Én is így voltam ezzel – reagál az elmondottakra Húgi, s elmondja: - Amikor a fővárosban egészségügyi szakiskolában jártam, a híres Fischer Sándor nyelvész, a színművészeti főiskola retorika tanára tanított bennünk szép magyar beszédre. Utáltam ezeket az órákat, mert a tanár úr mindig történeteket olvastatott fel velem és egy osztálytársammal, majd meséltetett kettőnket, közben kijavítgatta a kiejtésünket. Mindig úgy éreztem, hogy megszégyenít bennünket, emiatt még bőgtem is. Amikor eljött a vizsga, minket kiszólított és azt mondta az osztály előtt, vegyenek példát erről a két lányról, mert ők megőrizték azt a nyelvet, amire az édesanyukájuk tanította őket. Ez a legnagyobb érték, ezt ne felejtsétek el soha. Persze, hogy elfeledtük, pontosabban kikopott a környezetünkből. Amikor a pályázati felhívást olvastam, először félretettem. Aztán mégsem hagyott nyugodni a gondolat, egyre többször jutott eszembe, hogy valamikor mi is tájszólással beszéltünk – eleveníti fel Húgi a pályázás miértjének történetét. Most a nyelvészek úgy vélekednek, hogy aki még beszéli a göcseji nyelvet, igazi kincs birtokában van. Olyan különleges nyelvtudás ez, amit máshol nem lehet megtanulni. Csak itt, ezen a tájon tudnak a beszédben megkülönböztetni háromféle „e” hangot, a normál mellett a zárt és nyílt „e” hangot, melyeknek sokszor jelentésmódosító szerepük van… 

„Nyelvjárásaiban is él a nemzet!” címmel hirdette meg a nyáron az Anyanyelvápolók Szövetsége, és a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontja azt a lehetőséget, amin Fercsák Lászlóné elindult. A pályázat kiírói azt keresték, miként őrizhetjük meg anyanyelvjárásainkat, hogyan gazdagítják a nyelvjárások a mai magyar köznyelvet, mi a magyar nyelvjárások szerepe nemzeti identitásunk megőrzésében. Mindez különösen fontos kérdés a trianoni diktátum által elszakított magyarlakta területeken, mint például Székelyföldön, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken. A pályázaton 59 Kárpát-medencei pályázó vett részt, Székelyföldtől a Délvidékig. Ez is mutatja, hogy mekkora nemzet-, anyanyelv,- és identitásmegtartó ereje lehet annak a kulturális kincsnek, annak a történeti, néprajzi és nyelvi örökségnek, ami a nyelvjárásokban rejlik. A pályamunkákkal szembeni elvárás az volt, hogy adják vissza valamilyen módon, - ez írásban is rögzüljön - az anyanyelvjárások zamatát.

-Írtam egy novellát arról a világról, amiben felnőttem. Ez arról szól miként élnek egymás mellett a szomszédok, a rokonok, miben segítik, illetve hátráltatják, sőt kibeszélik egymást. Hogyan bánnak az öreg, lassan távozni készülő családtagjaikkal, miként vélekednek a nagylányuk jövőjéről, vagy az öreglegényről, a születésnapokról, mely alkalmakkor meglátogatják a hegyi pincét is. Rengeteg emlék maradt meg bennem erről és soha sem felejtem apám mondását: „Felneveltem heteteket, egyikőtök remélem, majd rólam is gondoskodik”. Elolvastattam a történetet a szomszédasszonyommal, Pörgéné Lukács Irmával, akinek nagyon jó meglátásai vannak, igen jó a helyesírása, s azt mondta, a történet eredeti, most fordítsad le göcseji nyelvre! Bár nagyszüleink, szüleink, s kiskorunkban még mi is így beszéltünk, ez nem is fogott meg, csak az írásmód, mert az a magyar lati ábécé használatához volt kötve. Ebben Iványi Ildikó segített. A novellában százhúsz tájszó és legalább hatvanöt közmondás szerepelt, amiket úgy kellett használni, mint ahogy anyáink tették. Úgy, ahogy, minimum az ötvenes években beszéltek, s ahogy mi is azokban az években megtanultuk kimondani a szavakat. Próbálkoztunk, s egyszer csak azt vettük észre a szomszédasszonyommal, hogy elkezdtünk a szüleink nyelvén beszélgetni egymással.  Borbélyné Kovács Erika abban segített, hogy miként használjuk még ma is errefelé az „az” és a következő szó egybekapcsolását: nem azt mondjuk, hogy „az anyját”, hanem azt, hogy „a zanját!” és így tovább! No, így már a visszaolvasáskor zamatos zalainak éreztem a novellát.

Idézzünk néhány érdekes mondatot, szófordulatot a novellából. Húgi édesapjának a családjára való utalása így hangzik a történetben: „sokka könnyebb ëggy apának had gyerëket ellátni, mind had gyerëknek ëggy apát gondoznyi.” A történetben a többiektől eltérő viselkedésű fiúra mondták: „Szërëncsétlen órába születëtt, de ollan is lehet, hogy a hetedik ágra fajtázott.” vagyis, hogy valamelyik régi felmenőjére ütött. A kora délelőtt már kapatos szomszédra mondták: „Má rëggel korán bevëtte a hatvan csöppët.” Az öreg családtag születésnapján kérdezték az ünnepelttől: „Aztán Károl báttyám, hónap hanyadik napos naptya lësz?” A válasz: „Nëm tartom számon a hátam mögött hagyott éveket, ugyan úgy nëm fontos számomra az, hogy hány unokám hömbölödik lë nyáron házuk előtt a partrú.” Az eladó sorban lévő lányról kérdezték az anyját: „Piroska? Főmëgy neki má a zannya cipőjje.”  Mire a felelet: Jó asszon válik belülle. Most is kün hajtya sort, (kapál). „Verona? Ne is kérdëzd! Szombaton gaborgyás (bolondos, meggárgyult). Leginre vár. Jába mondogattya a zidesannya, hogy felfújhattya, ha gyerëk fejje leppül (integet a fiúnak). Csak nëm akargya ehinnyi, hogy ollan szekér után fut, amellik nëm veszi fő. Csak ëszi azér a leginyér a fenye.” Az öreglegénytől kérdezték: „Miska të mér is maratá kanbagó (öreglegény)? A felelet: „Mer mindën fehércseléd faképné hagyott.” A házigazda is visszaemlékezik fiatalabb éveire, s a feleségének mondja: „Ugye mi is vótunk fiatalok! Mëggömbölgettelek ëggypárszo a rétën.” Az asszony így felel: „A nyavala essen magába! Most is e jár a zeszibe!”  Gyakran fordult elő, hogy a házaspárok magázták egymást. 

Húgi mondja a novella végén, utalva a göcsejien megírt történetre is: „Má nálam is sárgul a kërësztlevél. Asztat is bekö vallanom, hogy vót idő, amikó ollan magátu étetődü vót így beszényi, mid amikó a zembër levegőt vësz.”

-Még nem tudom, hogy hol, de ennek a történetnek is megjelenést ígértek a pályáztatók. Izgalmas kihívás volt, s emlékállítás szüleink mindennapi kapcsolattartásának, amely az egymásközti, de a hivatalbeli megszólalásuk is volt. Egyébként nem panaszkodhatok, a tavalyi könyvem megjelenését követően, publikálásban az idei év is eredményes volt számomra. A Göcseji Dombérozóhoz küldött, A fonó című novellám különdíjat ért el. A csend születése antológiában megjelent A tánc című novellám, a Muzsikáló lélek irodalmi antológiában a Maradj velem, és a Hegedű dallamán át  című írásaim, az Élő magyar irodalom válogatásában, a Holdtitok kötetben  a Fény és árnyék novellám és Nagyi titkai válogatásban A mazsolás kalács illata kapott helyet – újságolja.

A Zalai Hírlap sokszor írt Fercsák Lászlóné kertészkedési sikeriről, a gutorföldei kertészkedők eredményeiről, amit „Húgi”, azaz itt már Karola néni szervez. Most is sietve köszön el, mert a faluházban kosárfonást tanul, no meg szorgos társaival mézespuszit készítenek karácsonyra a falu lakói számára…