Sikerük titka az együttes hangzás – ötven éves lett a csesztregi népdalkör

Ha csak a legrangosabb minősítések – köztük a hét alkalommal elnyert Aranypáva Nagydíj – számát tekintjük, akkor is lenne okuk büszkeségre. Eredményeiket emellett arany minősítések garmadája, fellépések ezrei, külföldi vendégszereplések százai, továbbá négy rádió- és két televíziós felvétel, valamint egy CD-album is jelzi. Az együttes szakmai vezetője, Molnár Ferencné szerint azonban talán még ezeknél is jóval fontosabb, hogy egy nagyon összetartó baráti társaságról van szó, amelynek tagjai minden körülmények közt számíthatnak egymásra.

– A csesztregi népdalkör erejét éppen ez az összetartás adja – mondja a csak férfiakból álló csoportot immár 33 esztendeje vezető Molnár Ferencné. – Ezek a fiúk attól nagyon jók, hogy hihetetlen módon tudnak együtt énekelni. Együttes hangzásuk az, ami leginkább kiemeli őket a Kárpát-medencei népdalkörök tömegéből. Az összetartás azonban más módon is értelmezhető, olyan szorgalmuk, kitartásuk van, amivel megalapozták sikereiket. Nem mindenki képes arra, hogy hetente egyszer, kedd esténként a családot vagy az otthoni teendőket, netán a munkahelyi feladatokat vagy a szórakozást, kikapcsolódást háttérbe szorítva eljárjon a próbákra, majd adott esetben szombaton vagy vasárnap a fellépésekre. Ez hosszú távon csak akkor vállalható, ha a család maximálisan ott áll a tagság mögött, illetve biztosítja a tagokat a támogatásáról. Szerencsések vagyunk, hiszen ez a hátország mindannyiunk mögött ott van. Nemcsak a kórustagok alkotnak összetartó közösséget, hanem a családok is. Közösen járunk kirándulni, együtt ünnepelünk. Azt gondolom, a fiúk valóban megkapnak otthon minden segítséget ahhoz, hogy a hobbijuknak élhessenek. Talán ennek is köszönhető, hogy immár ötvenéves múlt van mögöttünk. Zalában ezzel egyedülállóak vagyunk, de úgy tudom, az egész országot tekintve is talán csak egy olyan népdalkórus van még, a nőkből álló hévízgyörki, amelyik rajtunk kívül megérte azt a kort.

A csesztregi népdalkör 1971-ben alakult Csicsor János tanító vezetésével, majd hét évre rá a lenti zeneiskola tanára és igazgatója, Pápai János vette át az irányítását. Eleinte citera-, majd népi zenekar is kísérte a csak férfiakból álló együttest. Kezdetben főleg helyben, illetve a környékbeli falvak lakossága előtt szerepeltek, de rendszeresen megmérették magukat a közművelődésben dolgozó népzenekutató, idősb Horváth Károly által szervezett Repülj páva versenyeken is. Molnár Ferencné azt mondja, már ekkor is a legjobbak közé sorolták őket, ám az igazi sikereket akkor érték el, amikor elindultak a népzenei minősítőkön.

– Meghívást kaptunk a Vass Lajos Népzenei Szövetség minősítő versenyére – idézi vissza. – Kicsit félve mentünk el, hiszen a minősítőkön többnyire az ország legjobbjai szoktak szerepelni. Sorra jöttek a pávakörök, s mi csak hallgattuk a többi csoportot. Egyre inkább megerősödött bennünk, hogy mi sem vagyunk náluk rosszabbak. Ebben aztán a zsűri tagjai is megerősítettek bennünket. Szerintem akkor került a helyére az önbecsülésünk.

Molnár Ferencné azt is mondja, amikor 1978-ban átvette a csoport irányítását, igen konkrét elképzelései voltak. Szerette volna a kórus összetételét megváltoztatni, abban gondolkodott, hogy lányokkal, asszonyokkal bővíti ki. A fiúk részéről azonban nagyon határozott ellenállás mutatkozott. Azt mondták: őt elfogadják vezetőjüknek, de több nőnek nincs helye a csesztregi pávakörben. Ehhez a mai napig tartják magukat, pedig eltelt ötven esztendő.

– Sajnos, az alapítók közül már senki sincs a csapatban – folytatja a szakmai vezető. – Legrégebbi tagjaink egy-másfél évvel az alakulás után csatlakoztak. Jelenleg nyolc főből áll az együttes, nagy szükség lenne fiatalokra, de nehéz az utánpótlás biztosítása. Nem azt az időt éljük, amikor a népdalköri tagság egy tizen-huszon-harmincéves fiatalember számára vonzó lenne.

Az elmúlt másfél év, a koronavírus-járvány a csesztregi népdalkör működését is alapvetően befolyásolta. Elmaradtak a fellépések, de hosszú ideig a próbák is. Molnár Ferencné attól is tartott, mi lesz, ha a nyolcfős csapatból akárcsak ketten-hárman úgy döntenek, nem folytatják. A barátság és az összetartás azonban most is erősebbnek bizonyult.

– Az ötvenéves jubileumot szerettük volna méltóképpen megünnepelni, ezért pályáztunk a Csoóri Sándor Alaphoz – sorolta tovább Molnár Ferencné. – Miután a hagyományápolás az együttes számára kiemelten fontos, így szerettük volna, ha ez a tagság fellépőruháiban is megmutatkozna, ezért az elnyert 700 ezer forint egy részéből Bocskai-stílusú öltözéket varrattunk. Emellett szerettük volna a második CD-albumunkat is elkészíteni az évfordulóra, ám azt éppen a koronavírus-járvány miatt egyelőre el kellett halasztanunk. Az anyaga azonban már összeállt, így reméljük, hogy hamarosan a felvételekre is sort keríthetünk.

Molnár Ferencné azt is elmondta, miután az első CD zalai dalcsokrokat tartalmaz, ezért úgy döntöttek, a másodikon távolabbi vidékek népdalkincsét mutatják be. Erdélyi, felvidéki, vasi, somogyi dalok szerepelnek majd az albumon. Olyan táj­egységeké, amelyekhez kötődnek valami módon. A Felvidék különösen kedves számukra, az egyik legmeghatóbb emléküket onnan őrzik a szívükben.

– Királyrévről kaptunk hivatalos meghívást egy március 15-i programra, s mellette elmentünk a templomba, hogy az ottani szentmisén szintén részt vegyünk – elevenítette fel a történteket. – A helyiek azt kérték a fiúktól, hogy énekeljék el a magyar Himnuszt. Csodálatos akusztikája volt a templomnak, zengett a kórus, a hangjuk teljesen betöltötte a teret. Szem nem maradt szárazon, mindenki sírt. Nemcsak a felvidéki magyarok, mi magunk is, a családtagjaink is. Ott értettük meg igazán, mit jelent határon túl élő magyarnak lenni. A végén annyit mondtak a helyiek: ilyen szépen még sosem szólt a Himnusz, mint ott, akkor, abban a templomban.