Kései előzmény a Fekete Özvegy film

Natasha (Scarlett Johansson) épp szökésben van a szokóviai egyezmény megszegése miatt, ám visszatér az életébe egy rég nem látott ismerős, a hozzá hasonlóan profi gyilkos, Yelena (Florence Pugh). Eltervezik, hogy felkutatják és felszámolják az úgynevezett Vörös szobát, ahol anno kiképezték őket. Ha el akarjuk helyezni időrendben a cselekményt, akkor az Amerika kapitány: Polgárháború és a Bosszúállók: Végtelen háború közé kell illesztenünk a Fekete özvegy történéseit. Erről árulkodik Natasha szökése, illetve a harcostársak sűrű emlegetése is. Noha főleg ezen az idősíkon játszódik a film, néhány flashback formájában visszatekintünk a címszereplő múltjára, de ez inkább afféle kötelező kör, mintsem tudatos karakterépítés. Pedig lehetett volna koncentrálni a Vörös szobára, a kiképzésre, arra, miként ébredt rá özvegyünk, hogy egy romlott rendszert szolgál. Helyette a családi szál kerül elő, melyben a maga módján van ráció, bár kezd borzasztó unalmassá válni, hogy minden filmben, ahol háromnál több ember összetart, már családot kiabálnak. Ha már itt tartunk, ki kell térnünk a szereplőkre. Natasha és Yelena a két húzónév, párosuk remekül működik, szerethetők és kemények. Segítségükre siet (vagy inkább fordítva) a Vörös őr (David Harbour), aki Amerika kapitány kvázi szovjet megfelelője, de kis túlzással egy értelmes jelenete nincs, illetve a szerepe kimerül a bárgyú poénok szállításában. Az antagonistáknál sem jobb a helyzet, holott a Kiképző személyében egy roppant stílusos és egyedi ellenlábas állt rendelkezésre. Az első találkozása Natashával hatásos és ütős akciójelenetet eredményez, ám ezután már csak pillanatai vannak. Amikor pedig felfedik a személyazonosságát, el is veszik belőle minden misztikum és érdekesség. Óriási kihagyott ziccer, amit akár a komplett végeredményre rá lehetne sütni. A Fekete özvegy első fele működik, ahogy felépítik a konfliktust, összeáll ez a diszfunkcionális kompánia és küzdenek, az kétségtelenül szórakoztató. Ahogy haladunk a válaszok, majd a megoldás felé, úgy válik egyre érdektelenebbé az összkép. Alapvető b-filmes logikai buktatókba és következetlenségbe szaladnak bele, a poénok sokszor fárasztóak és a végső, látványos zúzás sem nyújt semmi olyat, amit ne láttunk volna már sokkal jobb kivitelben.

Natasha sosem volt főszereplő, de mellékalaknak tökéletesen működött és nagyon lehetett szeretni. Az önálló filmje sem rajta bukik el, karakterében lenne potenciál, csak nem feltétlenül a legérdekesebb történetet mesélték el az életéből. A Fekete özvegyben bőven vannak hibák, de a legnagyobb baj vele, hogy nagyjából öt évet késett. Főleg a Bosszúállók: Végjátékban látottak fényében jogos ez a kijelentés. Visszatérni a Marvel világába nem volt rossz érzés, de ezúttal csak egy oké akciófilmre futotta.