Irodalmi helyszínelők: a J.A.-akta rejtélyei

… átlépve korokon, izgalmas irodalmi helyszínelésre indulunk, akár leleplezve nagy hatású hamisítókat is. A főnyomozó Lehota János nagykanizsai esztéta.

„Ezért üldögélek / a világban. // Minden pillanat / édes, kellemes // Ezért a szivemen / már nem / sötét dolgok ülnek / kedvesem mosolygok.”

Irodalmi szekértáborok, elismert szaktekintélyek estek egymásnak az árverésre szánt, majd néhány nap múlva visszavont, eddig ismeretlen nyolcsoros ügyében, amely – ha igaz – abban a noteszben lapult, amit József Attila egyik zsidó barátjának, Barta Istvánnak adott, akitől 1945-ben elkobozták, s erről rendőrségi jegyzőkönyv is tanúskodik. Az irodalomtörténészek hevesen izzó vitájában talán grafológiai vizsgálat lesz a perdöntő. Vagy még az sem.

– Sajnos bulvárhír lett – fogalmaz Lehota János –, de ennél fontosabb a kérdés. Ha eredeti a kézirat, akkor rendkívül érdekes, hogy nem csupán vázlat, hanem egy késznek mondható mű került elő, ami cizellálhatja az eddigi József Attila-képet. A költő pályafutása nem lineáris, nincs kiteljesedés, inkább korszakok, újranyitások vannak, az élete fordulópontjainak, mérföldköveinek megfelelően.

Az egyik ilyen életszakasz az analitikusához, Gyömrői Edithez fűződik, s ha igazi, ez a vers az első abból a ciklusból, amit hozzá írt. Az esztétának ugyan vannak kétségei a mű valódiságát illetően, de eljátszik az eredetiség gondolatával s elemez. A későbbi Edit-művek gyötrődőbbek, inkább átokszerűek, míg ez egyfajta megállapodást tükröz, ami József Attilánál nem volt gyakori.

Ugyanakkor a korábbi Számvetéssel „beszélget” a szöveg, ellenpontozással kommunikálva: ami ott kétkedésként felvetődik, az itt megnyugvásként jelenik meg. Azért is vitatják a hitelességét, mert ugyanazok a szavak szerepelnek benne hasonló helyen, ami József Attilánál gyanús, mivel az egyik legnagyobb szókinccsel dolgozó alkotó volt, nem ismételte magát. Izgalmas kérdés lehet – ha tényleg övé a vers –, miért nem keresett legalább szinonimákat, vagy az aktuális érzelmeit kifejező új szerkezeteket.

– Az irodalom-, a filozófia- és az esztétikatörténetben, valamint a képzőművészetben is rengeteg hamisításról tudunk – folytatja Lehota János. – Egy mű hitelességét minimum háromféle módon lehet és érdemes vizsgálni. A restaurátori elemzés a papírminőség és az írószerszám kormeghatározására alapul, ismerhetjük ezt a folyamatot a Helyszínelők című sorozatból is. A másik fontos tudomány a grafológia, amely képes tisztázni, valóban az adott szerző jellemző írásképe jelenik-e meg papíron. Az irodalomtörténész pedig azt vizsgálja, az adott mű beleillik-e a szerző életrajzába, alkotásainak sorába, és elemzi a beszédmódot is: a sajátságos, az egyénre jellemző szerkezetek művészi ujjlenyomatnak tekinthetők. Ezúttal az okoz nehézséget, hogy ugyanazok a szavak tűnnek fel, mint egy két évvel korábbi versben, tehát nem a hasonlóságokat kell keresni, hanem a választ arra, miért tehette ezt József Attila, már ha tényleg ő írta az Edit című verset.

A strukturalista nyelvészet még ennél is továbbmegy: darabszámra kigyűjti, táblázatba foglalja a jelzőket, a főnévi, igenévi vagy más nyelvi szerkezeteket, az adatelemzés pedig hajszálpontosan megmutatja az egyezőségeket vagy az eltéréseket. A stílusjegyek ily módon is azonosíthatók.

A hamisítás évezredes jelenség, szögezi le az esztéta. Az egyik leghíresebb áldozat Nietzsche, akinek aforizmáit, töredékeit nővére és annak férje átrendezte, miután a filozófus elmegyógyintézetbe került. Így, az átszerkesztés révén válhatott A hatalom akarása náci szövegelőzménnyé, ami nagy károkat okozott az életműben.

Még régebbi korokban pedig egészen általános volt, hogy valaki „továbbvitte” egy ismert szerző nevét, mögé bújt, az ő fényében sütkérezett, és így akarta minél többekhez eljuttatni saját gondolatait. Mindezt pedig még csak el sem ítélték, a szerzői jog a 18.-19. század előtt ismeretlen volt, „simán loptak, átvettek, másoltak”, szögezi le irodalmi főnyomozónk.

– Shakespeare-nek például talán csak egyetlen eredeti története van, a többit egészen egyszerűen átírta, de nála nem is ez a fontos, hanem a brand, amibe még az is belefér, hogy egyes feltételezések szerint nem is ő a valódi szerző; csupán egy stróman, aki olyannak kölcsönözte a nevét, aki nyilvánosan nem publikálhatott színműveket, például mert filozófus vagy politikus volt. Ám bárki is Shakespeare, esetében a hatás a fontos, majdnem mindegy, ki áll a művek mögött. Ugyanez megfigyelhető Leonardo Da Vincinél is. Tudjuk, a festményein csupán néhány vonás, főalak az övé, a többit „kiadta”, mégis ezeket a remekeket vele azonosítjuk, miképpen az sem számít, hogy Dumas egy munkaközösséggel írattatta egyes regényeit, ő pedig csak a nevét írta az első lap tetejére. Ha egy régebbi életművet vizsgálunk, az a lényeg, hogy a gondolatiságot tekintve egységesek-e az alkotások, vagy akad megmagyarázhatatlan belső ellentmondás, mert az zavart okozhat.

Ismert alkotónál viszonylag ritka, hogy jóval a halála után meghatározó mű tűnjön fel, amely esetleg módosítja a róla kialakult képet, mert aki a nyilvánosságnak szánja munkáit, ritkán rejti el azokat, legalábbis a fontosabbakat biztosan nem. Kisebb töredékek azonban előkerülhetnek.

– József Attila nyolcsorosánál a történeti megközelítés megállhatja a helyét, elképzelhető, hogy Barta Istvánnak átadott egy noteszt – kanyarodunk vissza a J. A.-aktához Lehota Jánossal. – Akik kételyeiket megfogalmazták, nem is ezt vonták kétségbe, inkább a stílus, illetve a használt szavak keltettek gyanút, és akadt olyan is, aki azt fejtegetette, a költő 1935-ben (ez a dátum szerel a kéziraton) még nem állt a szöveg által tükrözött viszonyban Gyömrői Edittel, inkább keményebb hangú, magázódó leveleket írt neki, semmint ilyen verset. De ne zárjuk ki, hogy mégis valódi az Edit, 2004-ben például előkerült József Attilától egy háromsoros rögtönzés, így hát bujkálhatnak még töredékek.

Később megfejtett rejtélyek, titkok persze vannak bőséggel máshol is, csukjuk be egy időre a képzeletbeli J. A.-aktát Lehota Jánossal. James Macpherson 18. századi skót szerző például úgy lett világhírű, hogy nevét (az irodalommal mélyebben foglalkozókat leszámítva) szinte senki sem ismeri. Szülöttét, Ossziánt viszont annál többen. Kitalált egy III. századi vak kelta bárdot, majd az ő nevében írt eposzokat, magát pedig csupán fordítóként tüntette fel. Kortársa, egy Johnson nevű kritikus leleplezte ugyan, de ez nem számított, az embereket nem érdekelte, hogy semmi sem igaz. Így Macpherson megalkotta az egyébként nem létező kelta-skót őstörténetet, s az Osszián-énekek talán a legnagyobb hatással voltak a romantikára, illetve a szentimentalizmusra, megérintve Petőfit és Aranyt – utóbbi már tisztában lehetett az igazsággal, mégis visszanyúlt ezekhez a művekhez. Goethe pedig világhírű munkájába egyenesen beleszőtte, amint Werther felolvassa az egyik éneket. Más kérdés, hogy a könyv, no nem Osszian miatt, tömeges öngyilkossági hullámot indított el Európában. (Lásd: Werther szerelme és halála, amit mi inkább Az ifjú Werther szenvedései címen ismerünk.)

Részben hasonló Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita teológus, vallásfilozófus története is, aki az 5-6. században a Szentírásban is említett Areopagoszi Szent Dénes személye mögé bújva, nevét felhasználva juttatta el sokakhoz hitbéli tanításait, nézeteit, amelyek olyannyira fontosak, hogy az apró csalafintaságtól függetlenül a vallási irodalom máig jelentős szerzőnek tartja, mivel hatása jóval túlmutat a személycsere tényén.

A J. A.-akta persze ettől még lezáratlan. De nem is ígértünk mást. To be continued.