Nagy Kálmán naptárakkal készül az új évre – Párizsi meghívást kapott

Nagy Kálmánhoz mindig szívesen jár a vendég, műteremmé alakított padlástéri szobájában a múlt és jelen relikviái között beszélgettünk. Mielőtt legújabb alkotásait vettük szemügyre, a kalendáriumot lapozgattuk. Míg mások családi fotókból készítenek naptárat, ő a munkásságát, gondolatait osztja meg tisztelőivel, szeretteivel.

- Körülbelül 6-7 éve állítok össze az általam érdekesnek, jónak tartott festményeimből ilyen jellegű reprodukciót – mutatta a legújabb művét Nagy Kálmán. – Idén azonban újítottam, mivel kedvelt hangszereimet, két klarinétot csempésztem a kompozícióba. Mellettük visszatérő motívum a kagyló. Ezúttal tehát három művészeti ágat, a festést, a fényképészetet és a zenét olvasztottam össze. Arra törekedtem, hogy a régi kalendáriumoknál komolyabb kiadványt hozzak létre az ötleteimből, legújabb műveimből. Nem titkolt szándékom, hogy a mostani naptár – amit Kincses Attilával készítettem – egyben portfólióként szolgál. A tavaszi karantén ideje alatt ugyanis megismerkedtem két olyan művésszel, akiknek és kapcsolataiknak köszönhetően felvettek a Párizsi Festők Egyesületébe. A legutóbbi prospektusomat már ismerik, néhány napja ebből a kiadványból küldtem a francia művésztársaknak, kint élő magyar barátaimnak. Az egyik közülük húsz évvel ezelőtt ment ki Párizsba, a másik 1956-ban gyerekként a szüleivel hagyta el az országot, s azóta ott él. Nagyon megörültem, hogy ennyire önzetlenül segítenek abban, hogy külföldön is lássák a munkásságomat. Még csak ötlet, de a fotózással szeretnék újra komolyabban foglalkozni. Festőművésznek születtem, ám édesapám révén a fényképezés lett másik kedvelt időtöltésem. Tőle lestem el a laborálás alapjait a 60-as évek elején. Mondhatni, a sötétkamrában nőttem fel. Ez az érdeklődés végig kíséri az életemet. Azért mondom így, mert sajnos a fotózást és a zenélést feladtam, amikor egy számomra nagyra tartott művész kizárólag a festészet felé terelgetett. Nem kellett volna, már nagyon bánom. Ezeket az elpazarolt lehetőségeket szeretném most bepótolni. Egyébként a zene az alkotás során mindig sokat segít. Ahogy hallgatom, a dallam elindítja a fantáziámat, jöjjön Vivaldi, Bach, Liszt, Bartók, Wagner és máris siklik az ecset a vásznon.

A bajai születésű, sok európai országot amolyan kalandorként megjárt festő szabadkozik. Őszintén mondja, hogy egykori bulizós, a világot és környezetét könnyebb oldaláról néző régi énjét szeretné megzabolázni. Erre kiváló alkalom az őszi csoportos párizsi kiállítás, ahol legalább tizenöt alkotással illik bemutatkozni. A múzsa szerencsére mindig karon fogja az igényes alkotót, még ha sokszor gyötrődésnek és vajúdásnak érzi a végeredményhez vezető utat. Hónapokig változtat, körbejár egy témát, majd pihenésképpen másikba kezd. Aztán valami csoda és megvilágosodás folytán bevillan az ötlet, hogy mitől lesz kész végre az adott kép. A műteremben sorra csodáltuk az idei festményeket, amiken azonnal felfedeztük névjegyét. A Vénusz, a Föld, a Mars és a Nap lopakodik be egy-egy enteriőrbe, a kompozíción mindig látszik valamelyik bolygó. Gyermekkori emléket említ még, amolyan galaktikus utazást, talán meg sem történt bódulatot. Nagy Kálmánnak dédelgetett álma, hogy 65. születésnapjára megint jubileumi tárlattal rukkoljon elő. Titok még, de abban biztosak lehetünk, hogy az olajfestmények között, mellett újdonságokat mindenképpen láthatunk.