Bemutatjuk Sebestyén János egerszegi képzőművészt

Sebestyén János tavaly augusztusban költözött Egerszegre. Nem ismeretlen számára a zalai dombság, ugyanis évekig járt Nagykanizsára a Ludvig Zoltán festőművész által működtetett Kendlimajor művésztelepre. Felnőtt fiai régóta a zalai megyeszékhelyen laknak, így nem volt kérdés, hogy a legkisebb gyermeknek, az egyedül nevelt tízéves kislánynak a féltestvéreit követve ideköltözzön. Emellett a nagyapai teendőket is könnyebben látja el. A műteremnek és lakásnak használt panel csupán átmeneti, az új ház csinosítása, átalakítása lassan befejeződik. Jólesik a budapesti nyüzsgés után a vidéki nyugalom, előtte is hasonlóan csendesen élt és dolgozott. A pandémia miatti bezártság sem rázta meg lelkileg, az alkotói magány mindenkor ugyanaz.

– Volt egy vicces karikatúra a közösségi hálón, hogy milyen egy festő élete a karantén előtt és után. Sok változás nincs, a művész mindennapjai szinte egyformák – kezdi a beszélgetést. – Persze alkalomadtán én is járok társaságba, kiállításmegnyitóra. Volt feleségemmel együtt galériát üzemeltettünk Budapesten. Néhány éve a Modul Art Academy magániskola keresett meg és oktattam náluk absztrakt festészetet, színelméletet, kompozíciót, dinamikát, technikai fogásokat. Ezek általában 5-10 hetes kurzusok. Az itt végzett amatőrökkel tartom a kapcsolatot és tovább segítem őket egyéni útmutatásokkal. Azt vallom, hogy a művészeti tanulmányokat bármilyen életkorban el lehet kezdeni, mivel mindannyian tanítványok és mesterek is vagyunk. Szeretném, ha Zalaegerszegen ugyanúgy csatlakoznának ehhez a csoporthoz. Most, hogy a MimikArt csapatának tagja lettem, vannak ötleteim, miként lehetne a galériát használni. Reméljük, idővel az infrastruktúra is teljes lesz ehhez.

– A festményeit nézve elképesztő az a színárnyalatdömping, amit használ. Nem tudnék felsorolni annyiféle kéket, amennyit itt látok.

– Segítek, ez itt ultramarinkék, az kobalt, türkiz, párizsi, égszínkék, cölinkék, poroszkék. Hangulatfüggő, de imádok a színekkel játszani. A Bardoni Galériában rendszeresen voltak kiállításaim, ezek tobzódtak a színekben. Egy alkalommal egyik építész barátom mondta, hogy lenyűgöző az a könnyedség, ahogy a színekkel bánok, ám azt javasolta, próbáljam meg a fekete-fehé­ret. Így született a monokróm sorozat, nagyon kedvemre való volt. Idővel szeretnék bemutatkozni a zalaegerszegi közönségnek, remélem, egy éven belül sikerül összeválogatnom az anyagot. Az olajfestmények mellett szívesen kalandozok a pasztell világában, az kicsit konstruktivistább vonulat. Az egyik országosan ismert magyar pénzügyi cég privátbank irodahálózata folyamatos megrendelőm. Ennek nagyon örülök, mert fontos mecenatúrát jelent. Tizenkét év alatt 650 darabból álló sorozatot készítettem.

– Minden képzőművésznek van védjegye, kéznyoma, egyedi technikája. Ezek a rejtett írásjelek megfogják a szemlélőt. Van üzenete, értelme?

– Régóta foglalkoztatnak az ősi szimbólumok, az írás eredete. A mögöttem látható képen Pál apostol Szeretethimnusza „olvasható” ősmagyar rovásírással. De ez nem az egyszerű rovásírás, hanem az egymást követő betűk összevonása, azaz ligatúra. Az etruszkok, óhéberek, görögök hasonló betűtípust használtak. Sok barátomnak készítettem névtamgákat, pecsétet. A tamga szimbolikus nemzetségjel, absztrakt embléma. A kínai jelek is lenyűgöznek, valamint az ősi civilizációk, kultúrák. Izgalmas ezeket kutatni, tanulmányozni. Volt idő, amikor Atlantisz-tematikájú képeket festettem, s az Élet virága szimbólum ugyancsak megjelenik több festményemen. Gyerekkoromban faltam az indiános és az inkákról szóló könyveket, a sakktábla figuráit például beöltöztettem inkákra jellemző lepelruhákba. Ez a történet annyira megtetszett a lányomnak, hogy neki is el kellett készítenem.

– Hogyan képzeljük el a művek születését?

– Lehet, hogy elsőre úgy tűnik, ösztönből festek, pedig nem igaz. Sokszor hosszas tervezői folyamat előzi meg azt, amíg a vásznat előveszem. A parafrázisok végül kibontakoznak. Régebben figuralista voltam, mostanában több az elvont téma. Tíz évig jártam Olaszországba, ott szívtam magamba a reneszánsz, gótikus motívumokat, az arab városokra jellemző vonásokat. Sokáig mániákusan festettem a kapukat. Ez szimbolizálhatja az életet, a születést, a halált, a lehetőséget. Átmehetünk rajta és megállhatunk előtte. Gondoljunk bele, ugyanaz nem nyílik ki újra. A nyolcadik kerületben gyerekeskedtem, volt időm a vakolatokat szemrevételezni, igazi archaikus környezetben éltem: elhanyagolt házak, építési területek, 56-os golyónyomok. Ez magyarázza, hogy később hasonló mintákat használtam. Családom Erdélyből származik, nagyszüleim meséltek az ősökről. A családfát visszavezettük Sebestyén János végvári kapitányig. Talán emiatt érzek mindig nosztalgiát a régmúlt iránt.

– A szobrászat is foglalkoztatta?

– A gimnázium után egy évig kerámiát tanultam egy gyárban. Ennek emlékét néhány szoborfej őrzi ott a polcon. Engem mindig valami megmagyarázhatatlan vágy hajt, hogy egyszerre szobrászkodjak, fessek és rajzoljak. Régi tervem továbbá, hogy elkészítsem a világ összes rovásírásának az összehasonlító táblázatát, s szeretnék megfesteni egy Bábel-sorozatot is. Kicsit frusztráló, ám remélem, hogy a gyermeknevelés mellett jut időm rá. Imádni való, érdeklődő kislányom van, sokat kell még mutatnom neki a világból.

Sebestyén János 1957-ben született Budapesten. 1977–1980 között a moszkvai Állami Szurikov Művészeti Akadémián, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult. Szürreális, mítoszokat idéző alkotásaiból a zalaegerszegi közönség egyelőre a MimikArt Galériában kaphat ízelítőt.