Filmkritika: A chicagói 7-ek tárgyalása

A sztori megtörtént eseményen alapul. Az 1968-as elnökválasztások előtt, a Demokrata Párt kongresszusa alkalmából háborúellenes tüntetések zajlottak Chicago városában. A békésnek indult demonstráció erőszakba torkollt, és hét embert állítottak bíróság elé felbujtás vádjával. A chicagói 7-ek ügye az egyik legnagyobb volumenű tárgyalás volt, nemcsak Amerikát, de a komplett világot nézve is. Az újonnan megválasztott kormány elrettentő példaként akart ítéletet mondani a vádlottak felett, ám ehhez nekik is volt néhány szavuk. A per sokszor burleszkbe illően komikus, míg máskor bicskanyitogató pillanatokkal volt tele.

Sorkinnak van tapasztalata a tárgyalótermi drámákban, ő írta az Egy becsületbeli ügyet, de az Elnök embereiben és a Híradósokban is volt szerencséje hasonló szituációkhoz. A cselekmény gerince a már említett pert örökíti meg, de a zavargásoknak, illetve az előkészületeknek is tanúi vagyunk. Az író-rendező rögtön a frappánsan megvágott és tökéletesen ütemezett nyitányban bemutatja, hogy nem veti meg a humort, ugyanakkor egy másodpercre sem bagatellizálja el a tét súlyát. Karakterei sokszínűek, s bár valós alapból dolgozott, érezhető rajtuk a sorkinos profizmus. Remek például a baloldali Tom Hayden (Eddie Redmayne) és a szélsőségesebb nézeteket valló Abbie Hoffman (Sacha Baron Cohen) civódása. Holott idővel kialakul a kölcsönös tisztelet, s egyazon ügyért harcolnak, mégis más-más módszereket preferálnak. Ők ketten a fő szószólók, de fontos mellék­alak az őket képviselő ügyvéd, a meglepően józan gondolkodású ügyész, illetve a hatalmával visszaélő bíró. Parázs szócsatáik elképesztően lendületessé teszik a cselekményt, és úgy röppen el 10-20 perc, hogy észre sem vesszük. Hol könnyedebb, humorosabb formában járjuk végig az esetet, míg máskor kőkeményen kimondva az igazságot. Még aktuálisabbá teszi a filmet Bobby Seale (Yayha Abdul-Mateen II) esete, akit tévesen állítottak a hetek mellé. Seale-t a Fekete Párducok polgárjogi csoport vezetőjeként egy rendőr meg­gyilkolásával vádolták, még rosszabb színben tüntetve fel Hoffmannékat.

Sorkin megtehette volna, hogy a Black Lives Matter mozgalomra ref­lektálva mártírt csinál a férfiból, de szerencsére kellően árnyalva és cseppet sem túlozva közelítette meg a témát. A chicagói 7-ek talán legnagyobb erénye pedig ebben a józan gondolkodásmódban rejlik. Noha állást foglal, rávilágít a politikai igazságtalanságokra, a szólásszabadság korlátozásának viszontagságaira, mégsem uszítva és fröcsögve teszi mindezt. Kétségbe vonja a tüntetők egyes döntéseit, de a rendőri túlkapások fölött sem huny szemet. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, főleg nem ebben a formában. Egyedül a zárás válik kissé giccsessé, de valahogy mégis szívmelengetőnek érződik ez a fajta hatásvadászat.

Sorkin fájóan aktuális filmet alkotott, mely tökéletesen passzol korunk társadalmára. Fontos darab, mely sok ember szemét felnyithatja, ám nem akarja senki torkán lenyomni a nézeteit, szimplán a józan észt képviseli. Az üzenet mellett a parádés színészgárda és a mesterien megírt dialógusok gondoskodnak róla, hogy megkerülhetetlen legyen az idei filmes felhozatalból A chicagói 7-ek tárgyalása.