Az államtitkár végül maga akad Farkas Ilonka horgára

A Darvasi Ilona vezette színtársulat a hely szelleméhez, az évszakhoz illően állítja össze a reneszánsz várudvarba szánt repertoárt, de ügyel arra is, hogy a budapesti publikum előtt már bizonyított, sikerre vitt darabokból válogasson. Ezzel együtt minden évadban találkozhatunk olyan elő­adással, amelyet itt, Zalában játszanak először. Az elmúlt héten ezek közé tartozott a Na, de államtitkár úr! című három felvonásos vígjáték, valamint a hét végén színpadra kerülő Osztrigás Mici című zenés bohózat. Míg utóbbival talán többször találkoztunk, Kertész Mihálynak a múlt század első évtizedeiben két helyszínen játszódó színműve bizonyára kevéssé ismert.

Kertész Mihály tolla alól a klasszikus bohózati elemek közül a némi félreértést és a talpraesett ifjú leány alakját felvonultató kliséket használó történet kerekedik ki. Az 1920-as években már nem meglepő, hogy a nők dolgoznak, ha szerencséjük van, jobb irodákban írógépelnek. Noha az akkori politikusok között is bőven akad, aki inkább a házi tűzhelynél látná őket szívesebben. Egy ilyesfajta, kevéssé átgondolt államtitkári beszéd indítja útjára a sztorit: Farkas Ilonka (Szuromi Bernadett), az öntudatos budapesti irodista leány bevasalja a miniszteriális emberünk ígéretét, miszerint férjet kell „adni” minden magyar lánynak, akik a bölcsőt ringassák, ne az írógépet verjék. Hogy ez a férj végül maga az államtitkár (Kurkó J. Kristóf) lesz, az gondolom, nem kétséges a vígjátékírásban mégoly kevéssé jártas olvasók számára sem.

Az okos leány és a miatta eleinte bosszankodó, majd érte bolonduló fiatalember persze nem elég egy nyáresti bohózathoz. Az élet mindig a második vonalból jön: az államtitkár beosztottja, Marosi és Zizi táncosnő személyében. Győri Péter és Bódi Barbara nem okoz csalódást, a komédia alapszabályainak megfelelően precíz a játékuk. További hasznos ötlet a közönség által jól ismert, de vidéken főleg keveset látott „nagy öregek” bevonása. Ez esetben miniszteriális osztályvezetőként Benkő Péterre, romantikusan múltba révedő grófként pedig Nagy Gáborra hárult az a feladat, hogy régi érzelmes emlékeket hívjon elő a nézőkből. Benkő Péter megemberesedett alakja elnéző mosolyt fakaszthatott, Nagy Gábor jól őrzi sármja morzsáit, ami illik is a szerephez. Nem esik nehezére őszes halántékú érzelgős udvarlóból jóságos apafigurává zsugorodni. A mellékalakok közül emlékezhetünk a szerencsétlenül féltékeny fotóriporterre (Pásztor Máté), a sajátságos frizurát viselő főportásra (Boros Zoltán), de itt, Zalában legfőképp a mieinkre. Akik nemrég még a Hevesi Sándor Színház tagjaként okoztak emlékezetes perceket. Barsi Márton és Kovács Olga ezúttal kisebb szereppel érkeztek, de mindketten játszottak már főszerepet is a Turay Ida Színház nyári produkcióiban.

Egerváron Sztárek Andrea rendezésében láthattuk az elsőre talán – a címe miatt pikánsan aktuálisnak gondolt – vígjátékot, aki maga is szerepel kisebb alakítással. A színész-rendező mindkét minőségében oszlopos tagja a Turay Ida Színháznak.

Az előadás nem spórolt a jelmezekkel és a díszletekkel. Mindkettőt a színház igazgatója, Darvasi Ilona jegyzi. A művészi ars poeticájához ez esetben is hű maradt: a színház illúzió, amely kiszakít a mindennapokból, van, amit ki lehet pótolni színészmesterséggel, van, amit nem. Egy ilyen lineárisan futó darabszövés esetén a ruhákat és az enteriőröket biztosan nem, azoknak nagyvilági kiállításúaknak kell lenniük, a szó jó értelmében.

Ezért van az, hogy a mellékszereplők, a történet alaphelyzetét épphogy kijelölő, kétmondatos gépírókisasszonyok toalettje is legalább négyszer változik. Meg is nézzük a kosztümöket, van rá idő. A főhősnő és a szubrett jelmezei is igézőek, ahogy a gróf ünneplője.

Ugyanez a helyzet a díszletekkel. A parlamenti miniszteri szobát, a budai villát, a sorrentói tengerparti hotelt nemcsak úgy hevenyészetten lejelzik a takarásban várakozó termetes kulisszák, ahogy az manapság (javarészt a kis költségvetés miatt…) szokás, hanem a legkisebb kellékig bezárólag igyekeznek hitelesek lenni. Minden tiszteletünk a díszletmunkásoké, kellékeseké, akik megfeszített munkával, ám épp a bonyolult fel­adat miatt csak eléggé hosszúra nyúló szünetek beiktatásával tudják átépíteni Budát Sorrentóvá. Amikor kész, már csak arra kéne ügyelni, hogy a ruhák ne sodorják le a kellékpoharakat, -üvegeket, -vázákat. Ide is jó lenne egy forgószínpad?