Magyarok találták ki a Facebookot…? – hangzik el a kérdés a hévízi előadáson

Mindezt dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész bizonyította a minap Hévízen, persze humorral fűszerezve középiskolás diákok előtt. Elmélete amúgy működik, ha az ember érti, amit olvas.

József Attila 19 évesen megírta a Nem én kiáltok című versében ezt a két sort: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat”. Hát mi más a Facebook lényege, ha nem ez: a lájkolás, a visszatükrözés igénye, gondolkodtatja el az embert az ELTE Savaria Irodalomtudományi Tanszékének docense, aztán hoz még egy példát – a másik magyar „feltalálót”.

Karinthy Láncszemek című novellája a Facebook másik fontos hasznát írja le, évtizedekkel megelőzve korunk digitális őrületét. A novella kulcstételében ott áll az író erős megérzése a XXI. századról, vagyis hogy néhány lépéssel bárki eljuthat bárkihez, foglalkozzék az bármivel s éljen bárhol is a világban. A kérdés a történetben egy vasárnapi baráti összejövetelen vetődik fel, a bizonyíték pedig erősen személyes:

„A nehezebb feladatot: egy szögecselő munkást a Ford-művek műhelyéből, ezek után magam vállaltam, és négy láncszemmel szerencsésen meg is oldottam. A munkás ismeri műhelyfőnökét, műhelyfőnöke magát Fordot, Ford jóban van a Hearst-lapok vezérigazgatójával, a Hearst-lapok vezérigazgatójával tavaly alaposan összeismerkedett Pásztor Árpád úr, aki nekem nemcsak ismerősöm, de tudtommal kitűnő barátom – csak egy szavamba kerül, hogy sürgönyözzön a vezérigazgatónak, hogy szóljon Fordnak, hogy Ford szóljon a műhelyfőnöknek, hogy az a szögecselő munkás sürgősen szögecseljen nekem össze egy autót, éppen szükségem lenne rá.”

Ez maga a Facebook rendszere, összeköt ismeretleneket is, de bevonhatunk a feltalálói körbe még egy magyart, a világhírű Erdős Pált, aki tudományos úton igazolta a hat lépés távolság matematikai elméletét. S ugye, hol volt ekkor még Zuckerberg…?!

S ha már ráhangolódtunk a Facebook magyar szálaira, hát ne álljunk meg, lássuk be, minden írónk, költőnk – persze más nemzethez tartozókra is igaz ez – fészbúkozott a múltban, még Petőfi és Vörösmarty is. Hiszen mindannyian arról beszéltek: ki vagyok én és mi dolgom a világban? Az pedig, hogy a szerzők időben a jövő előtt járnak, szinte természetes.

– Az írók és a költők mindig előre tudják, mi fog történni, és nyelvi formát adnak a jövőnek is – szögezi le dr. Fűzfa Balázs, s hozzáteszi, nem véletlen, hogy sokakat nem értenek (meg) a saját földi idősíkjában.

A következő anekdota gyakran előkerül, Aranyról szól. Egyik művét magyarázta a kritikus a korabeli lapban, próbálva megfejteni, mit akart mondani, üzenni. Ezt olvasván az író rezignáltan csak annyit írt a lap szélére: „Gondoltam fenét!”

– A vers sosem önmagában, hanem miattam érdekes – fűzi hozzá dr. Fűzfa Balázs. – Minden vers nyitott rendszer, nincs meghatározható, pontos értelme, s ezt a tudomány is így vallja ma már. Sejtéseink lehetnek, megpróbálhatjuk körülírni például életrajzi tények ismeretében – de minden műnek annyi értelmezése, jelentése van, ahány olvasója. Az irodalom arra keresi a választ, ki vagyok én, milyen a kapcsolatom a másik emberrel, s a másik által hogyan definiálom önmagam. Érdemes tisztázni azt is, mi ebben a nyelv szerepe. Az emberiség legnagyobb találmánya ugyanis nem a repülő, nem az atombomba, a mozi vagy a gőzgép, hanem maga a nyelv, amely megteremtette a hétköznapitól eltérő művészi beszédet, a verset, a regényt, a drámát, mi pedig ezek által tanulunk meg beszélni. Egyébként Arany János, Petőfi vagy József Attila után már nem lehet ugyanúgy használni a magyar nyelvet, mint előtte.

Dr. Fűzfa Balázs kutatásainak fókuszában – az élményközpontú irodalomtanítás mellett – Arany és Ottlik áll, főként azért, mert számára a nyelvproblematikát ők fogalmazták meg a legjobban. Konkrétan azt, hogy a nyelv nem alkalmas a világ bonyolult rétegzettségének leírására, de nincs más eszközünk.

– A nyelv semmi, mégis minden, ezt a paradoxont érzem bennük – folytatja. – Erről tanúskodik életművük, s két fő példám, a Szondi két apródja, illetve az Iskola a határon. Életünk a nyelv megtanulásáról szól, arról, hogy segítségével minél mélyebben, jobban értsük egymást. Viszont az ember eljuthat olyan lélekállapotokig, amelyekben már nincs szükség a nyelvre. Ez – a két alkotás nyomán is – a szerelem és a barátság. Mindkét mű kimondja, megmutatja ezt. Az foglalkoztat, hogy a műalkotások által az ember próbálja minél differenciál­tabban elsajátítani adott esetben a magyar nyelvet, mi például örülhetünk annak, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatjuk, ugyanakkor rá kell jönnünk: a legfontosabb emberi érzések nyelv nélkül léteznek.

Amihez viszont biztosan kell a nyelv, az például a sajtóhiba, akár a művészetben is. De előbb egy politikai klasszikus dr. Fűzfa Balázs gyűjteményéből. Amikor Sztálin meghalt, Magyarországon az akkori pártlap első oldalán ez állt: Mély megrendeléssel tudatjuk, hogy elhunyt Joszif Visszarionovics Sztálin… Ha elsőre nincs meg, olvassuk el másodjára is. A „mély megrendelés” következménye az lett, hogy a komplett szerkesztőséget elvitték Recskre, a munkatáborba.

Ám akad kevésbé tragikus példa is. Juhász Gyula Anna örök című versének utolsó sorát így ismerjük, tanuljuk: „Élsz és uralkodol örökkön, Amen.” Csakhogy egy irodalomtörténész, Péter László kiderítette, ez sajtóhiba. Szeged s a nemzet egyik szellemi óriásának kéziratában ugyanis így szerepelt: „Élsz és uralkodol örökkön, Anna”. Azért nem mindegy.

S a humor sem maradhat ki a sorból. Egy verseskötetnek egykor azt a címet szánták: Hajnali szárnyalás, de a nyomdában a második szó első ékezete lemaradt… Már majdnem megjelent így a könyv, ám az utolsó utáni pillanatban észrevették, javították, így a botrány el­maradt.

Nos, mindez csak ízelítő az élményközpontú irodalomtanításból, amelynek dr. Fűzfa Balázs az egyik legjelesebb hazai képviselője, kutatója. Csak évszámokkal, biflázandó értelmezésekkel ugyanis nem lehet közel vinni a fiatalokhoz a lényeget, állítja.

– Sajnos az iskolai tanítás jelentős részében a tanároknak mégis ezt kell tenniük – összegez a docens –, mert az érettségin ezt kérik számon, főleg emelt szinten. Ezért ismeretelvű a tanítás, holott élmény, kreativitás kellene, hiszen az irodalom lényege mégiscsak az, hogy később, felnőve, a mai gyerek magától olvasson, legyen természetes igénye erre. Az iskolában azonban egyelőre inkább elidegenítjük ettől a fiatalokat.

Így nem véletlen, hogy sokan – főleg olyan intézményekből, amelyekben kevés a közismereti tárgyak óraszáma – úgy kerülnek ki, hogy még a hétköznapi szövegeket, például egy vasaló használati utasítását sem tudják értelmezni. Ezt a PISA-felmérések többször kimutatták, és igazolja az élet is, fogalmaz dr. Fűzfa Balázs.

– Pedig a szövegértés világértést jelent – hangzik a tételmondat. – Én azért mutatok például autóreklámokat rendhagyó irodalomórákon, előadásokon, hogy a résztvevők meg­érezzék, ha kimennek az utcára, akkor is költészettel találkoznak, legfeljebb más, képi formában. De az üzenetek ugyanúgy működnek, a mögöttes tartalmakat, jelentéseket kell keresni akár egy választási plakáton vagy szappanreklámban is, hiszen az a lényeg: nem direktben mondunk ki dolgokat. S ezt először az irodalomból tanulhatjuk meg.