magánéletének egyetlen zalai származású kortárs krónikása

2020.02.16. 15:30

Deák pusztaszentlászlói „udvarhölgyei”

175 éve született Seper Lászlóné Nagy Kornélia hírlapíró, Deák Ferenc magánéletének egyetlen zalai származású kortárs krónikása. Alábbi írásunkban Nagy Nelli és nővére mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást.

Bekő Tamás

A haza bölcse életében és politikai pályafutásában meghatározó szerep jutott Pusztaszentlászlónak. Itt lakott Klára nővére férjével, Oszterhueber Józseffel, Deák bizalmas barátjával és politikai harcostársával, és részben ide tért vissza nyaranta, miután 1854-ben megvált kehidai jószágától, és Pestre költözött, az „Angol Királynőbe”. Ugyanebben az időben élt és gazdálkodott Pusztaszentlászlón Oszterhueber egyik közeli rokona, Nagy József táblabíró is. A földbirtokos családos ember volt, nejével és gyermekeivel együtt valamennyien személyesen és jól ismerték Deák Ferencet.

Nagy Kornélia férjével, Seper László ügyvéddel az 1870-es évek elején
Fotó: Magántulajdon

Nagy József leszármazottai közül a két leány, Amália, azaz Mária (1837) és különösen Nelli kisasszony (1845), vagyis Kornélia, férjezett Seper Lászlóné neve csenghet ismerősen az utókor számára. Az eredetileg Amáliának keresztelt idősebbik nővér még tizenévesen vette fel a számára szimpatikusabb hangzású Mária utónevet, talán a Máli becenévből formált Máriból adódóan. E választott új megszólítása végül a haláláig elkísérte őt. Nagy Mari és Nelli a haza bölcse pusztaszentlászlói nyarainak bájos szereplői voltak.

 

Nagy Kornélia irodalom iránti fogékonysága és érdeklődése már serdülő leány korában megmutatkozott. Első ismert zsengéjét 1869 tavaszán küldte el a Magyarország és a Nagyvilág című képes hetilap számára, ám a rövidke lírai verselmény kedvezőtlen visszajelzést kapott: „Bocsásson meg nagysád, de a küldött költeményt legjobb akaratunk [ellenére] sem adhatjuk ki. Az érzés igen szép, de a külforma felette hiányos” – tolmácsolta kritikai észrevételét a lap szerkesztője. A verset később a Zalai-Somogyi Közlöny ugyan leközölte, de Kornélia belátva, hogy a rímfaragás mégsem neki való mesterség, inkább prózaírásba fogott, és abban élte ki alkotói szenvedélyét. Ezt követően több mint két évtizeden át számos cikke jelent meg a lap jogutódjában, a nagykanizsai székhelyű Zalai Közlönyben. Romantikus tárcaregényeivel, népies elbeszéléseivel főleg az ábrándos lelkületű olvasókat szólította meg, de más közérdekű témákat is felvetett: például adott házassági és öltözködési tanácsokat, kiállt a „nemszeretem” anyósok védelmében, és élesen bírálta a nők továbbtanulási szándékának kerékkötőit. Utóbb, amikor 1893 nyarán negyedszázados írói munkásságát ünnepelték Vas megyei otthonában, Bátorfi Lajos főszerkesztő is felkereste, és személyesen méltatta „a honleányi erényekben tündöklő szellemes írónő” érdemeit. Ugyanekkor, vagy talán ennek apropóján a lap önálló kötetben is kiadta a korábban már közölt Melyik volt boldogabb? című népszerű novelláját. Hírlap­írói ismertségét azonban nem a helyi sajtóban napvilágot látott tárcáinak, hanem a Fővárosi Lapok hasábjain megjelent Deák bácsi a pusztán című leánykori visszaemlékezésnek köszönhette. A sorozat első része az újság 1880. április 18-i számában került az olvasók elé, ezt május 13-ig még hat rész követte. Ahogy írásának bevezetőjében megfogalmazta: „Oly sokat és oly jeles tollak írtak már Deák Ferencről, úgy politikai, mint magán­életéről, hogy első pillanatra szinte vakmerőségnek tűnik fel előttem, midőn gyönge járatlan tollamat én is fölveszem s az ő alakjának színezéséhez akarok kezdeni. […] Ugyanabban a faluban Puszta-Szent-Lászlón születtem és ott is töltém leánykoromat, a hová ő annyi nyáron járt sógorához, Oszterhueber Józsefhez, aki nekem unokabátyám és atyám halála után gyámom is volt. E viszonynál fogva örökemlékezetű nagy hazánkfiának társaságát igen gyakran élvezhettem. Ha »Deák bácsi« (ahogy mi hívtuk) lejött Puszta-Szent-Lászlóra, majdnem minden másodnap délutánját az ő körében töltöttük boldogult Mari nővéremmel, kivel ő, mint már kifejlett szép leánnyal szeretett egyről-másról eltréfálni.”

Nagy Mária 1865 körül
Fotó: Magántulajdon

Művében a szerző első kézből bocsátja közkinccsé a Deák Ferenctől hallott tanulságos történeteket, tréfás anekdotákat és pikáns epizódokat. Olvashatunk tőle szerelemről, politikáról, gombamérgezéses esetről és vonaton utazó furcsa apácákról, de izgalmas kalandokból sincs hiány, az írónő kitűnően festi le a haza bölcse találkozását egy erdei farkassal, és részletesen, szinte szemtanúi hitelességgel jegyzi a betyárok általi kiraboltatásának eseményeit. A jellemző Deák-adomák közlése mellett saját élményanyagából is merít, számunkra talán ezek a családtörténeti szilánkok a legbeszédesebbek.

Nagy Kornélia múltidézése különös adalékkal szolgál a hős honvéd zászlótartó, Püspöky Grácián özvegyét illetően is. Püspökyt akkor hordozta meg a hírnév, amikor 1849. május 21-én, Budavár visszavételekor elsőként tűzte ki a nemzeti színű hadilobogót az ostrom alá vett vár fokára. A szabadságharc bukása után egy ideig Zalában bujkált, mígnem megnősült, és feleségétől, Dőry Máriától hat gyermeke született. A család a Pusztaszentlászlóval határos Válickapusztán gazdálkodott, ám nem túl szerencsésen. Néhány éven belül eladósodtak, majd a rossz nyelvek szerint Püspöky ivásnak adta a fejét, és negyvenkét évesen májgyulladásban elhalálozott. Hátrahagyott neje, aki néhai férjéhez hasonlóan szintén rosszul sáfárkodott a javaival, egy bérmálás kapcsán került közeli viszonyba Kornéliával. Az ő közös történetük az újság 1880. április 24-i számában olvasható.

A családfő, Nagy József földbirtokos 1865-ben bekövetkezett halála Kornéliát viselte meg legjobban. Mint írja: „Tizennyolc éves koromban vesztém el atyámat, kit a világon mindennél jobban szerettem és tiszteltem. Neki köszönhettem nemcsak életemet, hanem szellemi fejlődésemet is. Ő fejté ki szívemben a minden nemesebb dolog iránti fogékonyságot s az ő becsületessége hatott szilárdítólag lelkemre. Mikor meghalt, olyan lesújtva, olyan elhagyatva éreztem magamat e földön, hogy menedékhely után vágytam. A soproni kolostor jutott eszembe, hol neveltetésemet nyertem. Oda vágytam e levert hangulatban, hogy életemet én is a nevelésnek szenteljem.” A lány elhatározását azonban tévútnak vélték jóakarói, észhez téríteni mégsem tudták maradéktalanul. Végül Deák Ferenc bölcs közbenjárására sikerült csak megbékíteni és visszavezetni a világi életbe.

Mária, a pártában maradt idősebb nővér 38 éves korában, 1876. február 11-én távozott az élők sorából. Húgához való testvéri szeretetét és ragaszkodását jelzi, hogy mindhárom gyermekének ő lett a keresztanyja. Seperné Nagy Kornéliát – aki szépirodalmi munkásságán kívül a zalai és vasi tájszavak gyűjtésében és publikálásában is jeleskedett – köztiszteletnek örvendő, tehetséges tollforgatóként jegyezték kortársai. Egy századforduló után megjelent kötetben például olyan kiváló műveltségű nőként illusztrálják, „ki irodalmi dolgokkal is előszeretettel és szép sikerrel foglalkozik”. Az 1911. február 21-én, hatvanhat esztendősen elhunyt írónő életének és jellemének alakulásában mindvégig közrejátszott az ő kedves „Deák bácsijának” személyes barátsága és szeretete. „Azt mondják, hogy a nagy ember is sokat veszt nagyságából, ha nagyon közelről ismerjük. Én csak ezt az egy nagy embert ismertem egész közelről s ez az egy kivételt képez. Mennél jobban ismerte őt valaki, annál több oka volt szeretni, tisztelni s teljesen összhangzó erkölcsi világában gyönyörködni” – osztotta meg személyes benyomását és gondolatait a 19. századi magyar történelem egyik legjelentősebb államférfijáról a szentlászlói krónikás.

Ezek is érdekelhetik