Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki írt egy könyvet

Az ősz folyamán, amikor kiderült, hamarosan könyv jelenik meg Kőhalmi Zoltán neve alatt, számtalanszor nyilatkozta, valójában évtizedek óta írja, tervezi, de mivel igazi halogató típus, mindig elmaradt. Barátjának, kollégájának, a mi földinknek, Bödőcs Tibornak köszönheti, hogy bepánikolt, mert hogy van az, hogy Tibi már a másodikat jelenteti meg?! Befáradt hát a Helikon Könyvkiadóba, és pár fejezettel a tarsolyában írásra jelentkezett. Szerencséje volt, ami persze újabb pánikot okozott, hiszen ha a kiadás biztosított, akkor tényleg muszáj hozzáfogni. Így született meg A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit. Aki járatos a skandináv krimik világában, annak tök egyszerű ez a körmönfont cím, aki meg nem, az végig keresheti az előképet, az ötlet eredetijét.

Kőhalmi nem titkolja, kedveli az idén 60 éves Jo Nesbot, a norvég krimiírót, aki focistaként kezdte, majd zenekart alapított, amellyel pár éve Budapesten is fellépett egy zártkörű rendezvényen. Krimijei a mesterien nyomozó Harry Hole, a metszően agyas alkoholista detektív figurájának megalkotása mellett a skandináv társadalom sötét oldalának láttatói.

E nyomon halad Kőhalmi is, tehát senki ne várjon térdcsapkodós röhögést, amíg végighalad a 274 oldalon. Bár nyilván nem is számít erre az az olvasó, aki ismeri a fanyar, végletekig épített, csiszolt, bonyolított Kőhami-féle poénkatedrálisok természetét: gondoljunk csak a mágnessel kapcsolatos okfejtésre. Nála a humorban nincsen tréfálkozás, szomorú faarccal képes a halálról elmélkedni, s azt humoros esetnek nevezni. A hétköznapi ügyek érdeklik, arra kíváncsi, hogy ki találta fel a „kitaláltafelt” és mit gondolt közben.

A könyv mégsem ilyen. Valódi paranormális krimi, amiben a felügyelő és segédje 101 hullán gyalogol keresztül, miközben kávét és kéregzuzmópárlatot fogyaszt ajzószerként, s elveszíti minden végtagját. A fejezetek majdnem csak a végén illenek össze, addig bonyolult utalásrendszeren ereszt át bennünket a szerző. Nem mondom, hogy kell hozzá valamiféle naprakész műveltség, de kell. A figurák eredetije itt szaladgál, vagy szaladgált közöttünk, úgy, hogy Kőhalmit nem is érdeklik az aktualitások. Ámde nem ettől nehéz ráállni a gondolatmenetére. Először a szemet muszáj szoktatni az írott szöveg látványához, ugyanis minden egyes Ö betű helyett ferdén áthúzott O (ø) áll, ami ugyebár a skandináv ABC-k ismert írásjele. Azon kívül, hogy ez a formai jegy erősíti a norvég–svéd vonalat, egyéb nyomós oka is van, amire csak a végén derül fény. (Már ha…, nem minden olvasó tudta dekódolni.) Egyébiránt tisztelet a korrektoroknak.

A sorok írója számára ennél izgalmasabb volt az úgynevezett metajelenség, amikor a szerző, a szerkesztő, a narrátor, a korrektor, sőt, az olvasó is bekerül a sztoriba. Nem új keletű ez az ötlet sem, maga Woody Allen is sikerrel alkalmazta, de az élvezeti értékéből ez mit sem von le. A kavarodásnak meg kifejezetten jót tesz a nyelvi bázisában is barokkosan burjánzó, végletekig vitt keresztül-kasul reflektálás áradása.

Nem legvégül, de hab a tortán az is, hogy Kőhalmi maga illusztrálja a kötetét: elvégre az édesanyja szerint jó-jó a humoristaság, de Zoli gyerekkora óta rajzban a legerősebb. Hát most kiderül. Mondanom sem kell, a fejezeteket nyitó képek, és az egyéb tipográfiai finomságokat is rejtő szöveget megtörő ábrák maguk is információkat kínáló rejtvények. Legjobb, ha percekig nézzük, visszalapozunk, s bólogatunk, aha, a gitáros zenész feje…

Na és az övé? Mióta megszületett ez a regény, a szerző szakállat növesztett, így promotálja a könyvét. A szakáll maga is „áthallásos” lenne? Utalás Jo Nesbo borostájára? Vagy ez már túlzás? Lehet, hogy a Mindenkönyvből kiderül majd. Tudniillik szerzőnk, amellett, hogy új önálló estjét készíti, nem tett le arról, hogy megírja ezzel a címmel azt a könyvet, ami után soha többé nem kell könyvet olvasnunk, mert abban minden benne lesz. Ijesztő, de ígéretes…