„A Jóisten vezeti a kezeimet” – Ötven éve a pályán a letenyei Boa Endre népi iparművész

Hiszen a fafaragó fontos munkaeszköze a kés, mellyel kimetszi az anyagból az egyes motívumokat. De ha vésővel, vagy esetleg motorfűrésszel dolgozik, az is metszés, még ha a köznyelv faragásnak hívja is. S Boa Endre pályájában akadt pár metszéspont, melyek művészi sorsfordítóknak is bizonyultak egyben.

A fél évszázad alatt készített alkotásait nemrég kiállításon mutatta be a határ menti kisváros könyvtárában.

Boa Endrének meggyőződése, hogy missziót teljesít, mint ahogy minden fafaragó – ugyanis a szakma képviselőinek többsége 60 felé jár, vagy még idősebb, egyelőre nincs utánpótlása a képzőművészet eme gyönyörűséges ágának.

Mi lesz, ha a ma élő és alkotó művészek elmennek? Elveszik egy szép hagyomány? Nagy kár lenne érte… Többek közt erről is beszélgettünk a letenyei fafaragó népi iparművésszel.

– Máig emlékszem, amikor először találkoztam a fafaragással, 12 éves voltam akkor – idézte fel Boa Endre. – Kezembe vettem a konyhakést és egy darab fát, s elkezdtem farigcsálni. Ez volt az első metszéspont az életemben – mint hamarosan kiderült, a szó legszorosabb értelmében, mert elvágtam az ujjam… Akkor akár úgy is dönthettem volna, hogy soha többé nem próbálkozom meg újra a fafaragással – de ez valahogy eszembe sem jutott, bekötözték a sérülésem és csináltam tovább.

Talán azért, mert nagyapám és édesapám is megbecsült bognármesterek voltak, ám utóbbinak sajnos, abba kellett hagynia választott hivatását, mert az ötvenes évek végén már nem lehetett megélni belőle, ő vasesztergályos lett. Édesanyám is kézművességgel foglalkozott, gyönyörűen rajzolt és ügyesen varrt, a falu összes menyasszonyi ruháját ő készítette el. Tehát a kézművesség valahogy eleve kódolva volt a sorsomban.

A második metszéspontot a csörnyeföldi (ebben a Letenyéhez közeli faluban születtem és ott is nőttem fel) Soós Lajos, akkor már neves népművész, a népművészet mestere jelentette a pályámon, tőle kaptam első vésőimet, késeimet és szakmai tanácsokkal is ellátott.

Általános iskolai tanulmányai után Boa Endre építőipari szakközépiskolában tanult tovább, technikusi végzettséget szerzett, majd 10 éven át az építőiparban dolgozott. Amikor 30 évvel ezelőtt Letenyén kapott munkát és beköltözött a városba, pár évnyi szünet után újra elkezdett fafaragással foglalkozni. A lökést az adta, hogy itt megismerkedett Keszey Sándornéval, Irma nénivel, aki népi iparművész és a megyei népművészeti egyesület elnöke volt.

– 1983 környékén meghívott Zalaegerszegre, ahol faragó stúdió működött, illetve ha jól emlékszem, elkészült a kézművesek háza a Gébárti-tó mellett, ahol sok-sok zalai népművésszel ismerkedtem meg – folytatta Boa Endre, aki a népi iparművész címet 1995-ben vehette át. – 1985 óta vagyok tagja a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek, s immáron 15 éve a fafaragás a főhivatásom. Első pillanattól kezdve a figurális alkotások érdekelnek, de mindent szívesen elkészítek, ha fáról van szó.

Készítettem már játszóteret Franciaországban és Olaszországban, van köztéri szobrom Németországban, Ausztriában, Szlovákiában, Szlovéniában és Erdélyben. Továbbá lassan negyedszázada minden évben Horvátország valamelyik városában alkotok nemzetközi alkotótáborokban, Zágrábban, Kutinán, Novi Marof-on, Marija Bistrica-n. Magyarországon pedig már a kétszázhoz közelít a köztéri szobraim száma, olyan városokban, mint például Debrecen, Nyíregyháza, Pápa, Szentgotthárd, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, vagy Kaposvár.

Boa Endre 1993-ban találkozott egy újabb metszésponttal az életében, egy osztrák fakereskedő, Emil Mayer személyében – ő volt az első megrendelő, aki szakrális, egyházi jellegű szobrokat rendelt.

– Akkor kezdtem el behatóbban foglalkozni a gótikával is, ő pedig német nyelvű szakkönyvekkel látott el – magyarázta. – Ezek révén ismerkedtem meg a szárnyas oltárok jelentőségével, készítésével, s ahogy mind jobban elmélyedtem a témában, úgy léptem át észrevétlenül a figurális népművészet világából a szakralitáséba.

Tíz éven át dolgoztam ennek az osztrák úriembernek, akiről kiderült, hogy komoly gyűjtő, s restaurálást is végeztem neki kint, Ausztriában. Természetesen, egyházi témákban, s azóta csak és kizárólag ebben a világban mozgok. Az évek alatt meggyőződésemmé vált, ahogy amikor valamit faragok, Isten vezeti a kezem. Hitetlenül állok neki, hogy vajon ebből a fatörzsből sikerül-e valami szépet kihozni és ahogy bontom le a külső réteget, valahogy minden megy a maga útján, zökkenők nélkül.

Amikor pedig végzek a munkával és egyben van az egész, az maga a katarzis, kicsit a Jóisten is így érezhette magát a teremtés után. Azt gondolom, ehhez az Isten-szeretethez is meg kell érni, hiszen az embert fiatalon a legkevésbé a lélek érdekli. Persze, előbb-utóbb mindenki találkozik Istennel, ha előbb nem, a halálos ágyán, de én ma már meggyőződéssel mondom, hogy jobb előbb. Mert ez egyfajta pluszt ad az élethez, jobbá teszi azt, ha úgy tetszik, tartalommal tölti meg.

Aki hisz, másképpen viszonyul az emberekhez, az egész világhoz. Meglátja a mindennapokban azokat a dolgokat, azokat a kis csodákat, amelyek mellett egyébként elmenne úgy, hogy észre sem venné őket.

A fafaragó népi iparművész azt is elárulta: ma már alig van világi megrendelése, s ezt sem tartja véletlennek.

Boa Endre megfaragta a mártír pap, a májusban boldoggá avatandó Brenner János alakját, boldog II. János Pál pápa mellszobrát, tiszafából faragott házi oltára pedig különleges látványt nyújt, hiszen a kéreg alatti szíjács keskeny, sárgásfehér színű; a geszt pedig széles és vörösesbarna, tehát a két rész élesen elválik egymástól. A kedvencem egyébként a hársfa, mert könnyen munkálható, jól pácolható és nem vetemedik.

Boa Endrével arról is beszélgettünk, ki viszi tovább a fafaragó hagyományt?

– Amikor anno elkezdtem Zalaegerszegre járni, a fafaragók jelentős hányadát az én korosztályom, az akkori harmincasok adták – idézte fel Boa Endre. – Ma már én is 62 vagyok, s a többiek hasonló korban járnak, fiatalabbakkal azonban nemigen találkozom. A térségből Tislér Zoltánt tudnám megemlíteni, de ő is már 50 éves…

Hogy mi az oka annak, hogyha mi elmegyünk, valószínűleg nem lesz folytatása a fafaragás szép hagyományának? Szerintem az, hogy maga a paraszti, falusi kultúra is gyakorlatilag megszűnt létezni. Márpedig a népművészet ebben gyökerezik: emlékszem, nekünk még az iskola után a juhászokkal, pásztorokkal együtt kellett vigyáznunk kint, a legelőn az állatokra.

Teheneket, disznókat tartottunk, szőlőnk volt és bizony, ki kellett vennünk a részünket a mindennapi munkából. Tehát mi még igazi paraszti világban élhettünk. Ez, sajnos már a múlté. S vele együtt lassan a fafaragás is a feledésbe süllyed.