Vendégmunkások az NDK-ban

2018.10.17. 11:30

Ötven éve indult az első zalai kontingens a Német Demokratikus Köztársaságba

Ötven év telt el 1968 óta, sokatmondó a dátum: a diáklázadások, Csehszlovákia megszállásának éve, és elkezdik gyártani a jólétet szimbolizáló Coca-Colát hazánkban is.

Arany Gábor

Becs István, Molnár Attila, Farkas József, Babati István, előttük a zalai kontingens tagjainak portréi Fotó: A szerző

Magas fizetés és kalandvágy motiválta őket

Abban az évben már ezrek kerekedtek fel, és vállaltak munkát a Német Demokratikus Köztársaságban. Az első, 96 fős zalai csoport fél évszázada indult útnak. Némi kalandvágy, de legfőképpen a magasabb fizetés vezérelte a legtöbbjüket, ahogy a beszámolókból kitűnik. Minap négy megyeszékhelyi „endékással” idéztünk múltat, mintegy bevezetéseként annak, hogy hamarosan megszervezik a zalai kontingens első nagy találkozóját is.

– Itthon hatforintos órabért kaptam, kint targoncavezetőként 4,4 márkát kerestem, ami 16-18 forintot jelentett – idézte fel Molnár Attila, aki az egerszegi gépgyári munkát váltotta fel targoncavezetésre.

A külföldi jó kereset lehetőségét az egy évvel korábban megkötött államközi szerződés nyitotta meg. A munkaerőcserében 1967 és 1983 között sok magyar fiatal dolgozott a keletnémet államban szervezetten. Egyes számítások szerint közel 50 ezren lehettek. Bár az egyezmény lehetővé tette keletnémetek magyarországi foglalkoztatását is, ezt jóval kevesebben vették igénybe. Sokak szerint a kontraktus a németeknek volt előnyös, mert a háború okozta emberveszteséghez társult, hogy a berlini fal 1961-es felépítéséig 3,4 millió, főleg fiatal-középkorú polgáruk távozott Nyugatra, és emiatt munkaerőhiány lépett fel. Magyarország számára viszont eszköz volt a csere az új gazdasági mechanizmus bevezetésével járó átszervezések miatt keletkező munkaerő-felesleg kezelésére. Nem volt túl sok elvárás, nem kellett tudni a német nyelvet, s nem is beszélte szinte senki sem. Az indulás előtt egy hónapos tanfolyamot szerveztek a leendő vendégmunkások számára az alapszókészlet elsajátítására, aztán odakint a gyárban ragadt rájuk a legtöbb. Nyolc-kilenc hónap után már jól megértették egymást. Az első csoport már 1967-ben elindult az NDK-ba, és a hazaérkező hírek alapján nem kellett sok energiát fektetni az újabbak toborzásába sem. Így volt ez Zalában is, hamar összeállt az első kontingens.

Becs István, Molnár Attila, Farkas József, Babati István, előttük a zalai kontingens tagjainak portréi Fotó: A szerző

– Abban az évben, 1968-ban én kétszer jártam Csehszlovákiában. Katonaként nyáron a megszállással, aztán ősszel a leszerelés után öt nappal már utaztam ki dolgozni – idézte fel Becs István, aki húszévesen gépszerelői szakmával a zsebében indult útnak és végszerelő lett Halléban, a sütőipari gépgyárban, ahová beszélgetőtársaim is mind kerültek, mert a szakmai kritériumokat lazán kezelték. Babati István például kárpitos végzettséggel, Farkas József rádióműszerészként jelentkezett az NDK-s útra, ő ott tanulta meg az esztergályosságot. Az csak már kint derült ki: nem rájuk számítottak, mert képzetlenebbeket vártak. Az ebből kerekedett konfliktus híre a Szabad Európa Rádióig is eljutott, de erről kicsit később.

A csehszlovákiai megszállás miatt az utolsó pillanatig azt sem lehetett tudni, merre utaznak. Szóba kerültek kerülő útvonalak, végül maradt a legrövidebb út. Az NDK-ba indulók az utolsó pillanatban az egerszegi pályaudvaron vehették kézbe kék útleveleiket (az idő tájt a nyugati utazásokhoz is ez járt), és aztán a konfliktusok elkerülésére titokban, lefüggönyözött vagonokban zötykölődve tették meg céljukig a 900 kilométert, három nap alatt. Az első hazaútjuk se volt zökkenőmentes. Karácsonyra csoportos jeggyel indultak el, ám a cseh vasutasok szeszélye, vagy inkább a megszállás miatti bosszújaként a magyarok vagonját félreállították, azonnal a német határ átlépése után. Többórás várakozást követően végül egy orosz járőrtől kértek segítséget a zalaiak, és a katonák felszólítására akasztották hozzá a vasúti kocsijukat az épp érkező Szófia Expresszhez, így jutottak el Budapestre.

Jó volt a viszony a németekkel

Halléban a város szélén felhúzott új tízemeletes épületben kaptak garzonlakásokat, az első három szinten magyarok, a többiben németek éltek.

– Jól megvoltunk velük, őket inkább zavarhatta, ahogy mi éltünk. Fiatalok voltunk, ránk szakadt a szabadság, szépen kerestünk, a pénz nem számított, a boltokban felvásároltunk mindent. Jó, néha dorbézoltunk is, de nem kötöttünk el villamost, mint a Karl Marx Stadtban dolgozó magyarok, és tudtunk viselkedni, ha kellett, aki meg nagyon vadult, azt mi küldtük haza – mondják, s igaz, ami igaz, az előkerülő fekete-fehér képeken öltöny-nyakkendős ifjak tekintenek vissza.

– Hosszú hajat, farmert hordtunk, és egyre többen jártunk motorkerékpárral, mert sokunk álma volt az MZ. Itthon évekig kellett érte dolgozni, kint meg 3200 márkáért adták, közben 800 márka körül volt a havi fizetés – magyarázta Molnár Attila.

Persze néha hamarabb volt meg a moci, mint a jogosítvány, a hiányt eleinte magyar gyári belépővel, KISZ-igazolvánnyal igyekeztek palástolni a német rendőrök előtt, ám ők idővel felkészültek a turpisságra, és megtanulták, milyen is a magyar vezetői engedély.

Az anyagi javak vonzása mellett a német lányok is hatottak a magyar fiúkra, Becs István, Molnár Attila, Farkas József is feleséggel tért haza. Három évre szólt a kinti lét, ezt sikerült teljesíteniük, sőt, Becs István másfél évet még rá is húzott. Pedig a kezdetek nem ezt vetítették előre, mert már decemberben sztrájkba léptek a zalaiak. Ugyanis azt ígérték nekik, hogy az első három hónapban megkapják a teljes bért, ha teljesítik a 75 százalékot. Ehhez képest egy hónap után számon kérték a normát, amit nem tudtak még teljesíteni, ezért a munkabér előlegéből néhányaknak vissza is kellett volna fizetniük. A lakatosok jártak a legrosszabbul, de a többiek is letették a munkát tiltakozásul.

– Még a magyar nagykövetségről is jöttek egyezkedni, de végül a gyár vezetésével sikerült megállapodni három nap elteltével – mesélte a szakszervezet részéről a tárgyalást vezető Becs István.

A megbeszéléseken vált világossá, hogy a németek segédmunkaerőt vártak, de szakmunkásokat kaptak, akiknek magasabb bér jár, és a feladatra se voltak felkészítve. Az is kiderült, hogy a munkásokat szervező magyar hivatalok tévesztették meg a németeket. Az egyezkedés elhúzódott, és amikor a megbeszélt időre a négy tárgyaló munkás nem tért vissza a szállására, a kilencven magyar bevonult a gyárba tiltakozni. Attól féltek ugyanis, hogy rövid úton erőszakkal hazazsuppolják a társaikat, aztán őket is.

– A követségi hivatalnokokkal nem jutottunk dűlőre, azt akarták, hogy vegyük fel a munkát, utána egyezkedjünk, mi meg fordítva gondoltuk. A németek elfogadták az érveinket és megállapodtunk, velünk kötötték meg az első kollektív szerződést az NDK-ban. A kiesett termelést pedig pótoltuk a szabadnapokon – foglalta össze Becs István.

A sztrájkról még a Szabad Európa Rádió is beszámolt, és itthon a Magyar Ifjúság című hetilap is foglalkozott vele.

– Semmiféle retorzió nem ért minket, a sztrájk javított a kapcsolatunkon, kivívtuk a németek megbecsülését. Hétvégéken összejártunk, megszerveztük az első szpartakiád sportversenyt, a focicsapataikban is játszottunk – tette hozzá.

Hiába volt azonban az olcsóság, ha mindenért sorba kellett állni, és a szabadságot is szűkebben mérték, ezért a magyarok többsége nem vert gyökeret kint, de a cseremunkás korszak eredményeként ma is több ezres magyar diaszpóra él azokban a városokban, ahol egykor dolgoztak. A gyáraknak, akárcsak az NDK-nak, már csak az emlékük van meg.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában