2018.10.17. 11:30
Ötven éve indult az első zalai kontingens a Német Demokratikus Köztársaságba
Ötven év telt el 1968 óta, sokatmondó a dátum: a diáklázadások, Csehszlovákia megszállásának éve, és elkezdik gyártani a jólétet szimbolizáló Coca-Colát hazánkban is.
Becs István, Molnár Attila, Farkas József, Babati István, előttük a zalai kontingens tagjainak portréi Fotó: A szerző
Magas fizetés és kalandvágy motiválta őket
Abban az évben már ezrek kerekedtek fel, és vállaltak munkát a Német Demokratikus Köztársaságban. Az első, 96 fős zalai csoport fél évszázada indult útnak. Némi kalandvágy, de legfőképpen a magasabb fizetés vezérelte a legtöbbjüket, ahogy a beszámolókból kitűnik. Minap négy megyeszékhelyi „endékással” idéztünk múltat, mintegy bevezetéseként annak, hogy hamarosan megszervezik a zalai kontingens első nagy találkozóját is.
– Itthon hatforintos órabért kaptam, kint targoncavezetőként 4,4 márkát kerestem, ami 16-18 forintot jelentett – idézte fel Molnár Attila, aki az egerszegi gépgyári munkát váltotta fel targoncavezetésre.
A külföldi jó kereset lehetőségét az egy évvel korábban megkötött államközi szerződés nyitotta meg. A munkaerőcserében 1967 és 1983 között sok magyar fiatal dolgozott a keletnémet államban szervezetten. Egyes számítások szerint közel 50 ezren lehettek. Bár az egyezmény lehetővé tette keletnémetek magyarországi foglalkoztatását is, ezt jóval kevesebben vették igénybe. Sokak szerint a kontraktus a németeknek volt előnyös, mert a háború okozta emberveszteséghez társult, hogy a berlini fal 1961-es felépítéséig 3,4 millió, főleg fiatal-középkorú polgáruk távozott Nyugatra, és emiatt munkaerőhiány lépett fel. Magyarország számára viszont eszköz volt a csere az új gazdasági mechanizmus bevezetésével járó átszervezések miatt keletkező munkaerő-felesleg kezelésére. Nem volt túl sok elvárás, nem kellett tudni a német nyelvet, s nem is beszélte szinte senki sem. Az indulás előtt egy hónapos tanfolyamot szerveztek a leendő vendégmunkások számára az alapszókészlet elsajátítására, aztán odakint a gyárban ragadt rájuk a legtöbb. Nyolc-kilenc hónap után már jól megértették egymást. Az első csoport már 1967-ben elindult az NDK-ba, és a hazaérkező hírek alapján nem kellett sok energiát fektetni az újabbak toborzásába sem. Így volt ez Zalában is, hamar összeállt az első kontingens.
– Abban az évben, 1968-ban én kétszer jártam Csehszlovákiában. Katonaként nyáron a megszállással, aztán ősszel a leszerelés után öt nappal már utaztam ki dolgozni – idézte fel Becs István, aki húszévesen gépszerelői szakmával a zsebében indult útnak és végszerelő lett Halléban, a sütőipari gépgyárban, ahová beszélgetőtársaim is mind kerültek, mert a szakmai kritériumokat lazán kezelték. Babati István például kárpitos végzettséggel, Farkas József rádióműszerészként jelentkezett az NDK-s útra, ő ott tanulta meg az esztergályosságot. Az csak már kint derült ki: nem rájuk számítottak, mert képzetlenebbeket vártak. Az ebből kerekedett konfliktus híre a Szabad Európa Rádióig is eljutott, de erről kicsit később.
A csehszlovákiai megszállás miatt az utolsó pillanatig azt sem lehetett tudni, merre utaznak. Szóba kerültek kerülő útvonalak, végül maradt a legrövidebb út. Az NDK-ba indulók az utolsó pillanatban az egerszegi pályaudvaron vehették kézbe kék útleveleiket (az idő tájt a nyugati utazásokhoz is ez járt), és aztán a konfliktusok elkerülésére titokban, lefüggönyözött vagonokban zötykölődve tették meg céljukig a 900 kilométert, három nap alatt. Az első hazaútjuk se volt zökkenőmentes. Karácsonyra csoportos jeggyel indultak el, ám a cseh vasutasok szeszélye, vagy inkább a megszállás miatti bosszújaként a magyarok vagonját félreállították, azonnal a német határ átlépése után. Többórás várakozást követően végül egy orosz járőrtől kértek segítséget a zalaiak, és a katonák felszólítására akasztották hozzá a vasúti kocsijukat az épp érkező Szófia Expresszhez, így jutottak el Budapestre.
Jó volt a viszony a németekkel
Halléban a város szélén felhúzott új tízemeletes épületben kaptak garzonlakásokat, az első három szinten magyarok, a többiben németek éltek.
– Jól megvoltunk velük, őket inkább zavarhatta, ahogy mi éltünk. Fiatalok voltunk, ránk szakadt a szabadság, szépen kerestünk, a pénz nem számított, a boltokban felvásároltunk mindent. Jó, néha dorbézoltunk is, de nem kötöttünk el villamost, mint a Karl Marx Stadtban dolgozó magyarok, és tudtunk viselkedni, ha kellett, aki meg nagyon vadult, azt mi küldtük haza – mondják, s igaz, ami igaz, az előkerülő fekete-fehér képeken öltöny-nyakkendős ifjak tekintenek vissza.
– Hosszú hajat, farmert hordtunk, és egyre többen jártunk motorkerékpárral, mert sokunk álma volt az MZ. Itthon évekig kellett érte dolgozni, kint meg 3200 márkáért adták, közben 800 márka körül volt a havi fizetés – magyarázta Molnár Attila.
Persze néha hamarabb volt meg a moci, mint a jogosítvány, a hiányt eleinte magyar gyári belépővel, KISZ-igazolvánnyal igyekeztek palástolni a német rendőrök előtt, ám ők idővel felkészültek a turpisságra, és megtanulták, milyen is a magyar vezetői engedély.
Az anyagi javak vonzása mellett a német lányok is hatottak a magyar fiúkra, Becs István, Molnár Attila, Farkas József is feleséggel tért haza. Három évre szólt a kinti lét, ezt sikerült teljesíteniük, sőt, Becs István másfél évet még rá is húzott. Pedig a kezdetek nem ezt vetítették előre, mert már decemberben sztrájkba léptek a zalaiak. Ugyanis azt ígérték nekik, hogy az első három hónapban megkapják a teljes bért, ha teljesítik a 75 százalékot. Ehhez képest egy hónap után számon kérték a normát, amit nem tudtak még teljesíteni, ezért a munkabér előlegéből néhányaknak vissza is kellett volna fizetniük. A lakatosok jártak a legrosszabbul, de a többiek is letették a munkát tiltakozásul.
– Még a magyar nagykövetségről is jöttek egyezkedni, de végül a gyár vezetésével sikerült megállapodni három nap elteltével – mesélte a szakszervezet részéről a tárgyalást vezető Becs István.
A megbeszéléseken vált világossá, hogy a németek segédmunkaerőt vártak, de szakmunkásokat kaptak, akiknek magasabb bér jár, és a feladatra se voltak felkészítve. Az is kiderült, hogy a munkásokat szervező magyar hivatalok tévesztették meg a németeket. Az egyezkedés elhúzódott, és amikor a megbeszélt időre a négy tárgyaló munkás nem tért vissza a szállására, a kilencven magyar bevonult a gyárba tiltakozni. Attól féltek ugyanis, hogy rövid úton erőszakkal hazazsuppolják a társaikat, aztán őket is.
– A követségi hivatalnokokkal nem jutottunk dűlőre, azt akarták, hogy vegyük fel a munkát, utána egyezkedjünk, mi meg fordítva gondoltuk. A németek elfogadták az érveinket és megállapodtunk, velünk kötötték meg az első kollektív szerződést az NDK-ban. A kiesett termelést pedig pótoltuk a szabadnapokon – foglalta össze Becs István.
A sztrájkról még a Szabad Európa Rádió is beszámolt, és itthon a Magyar Ifjúság című hetilap is foglalkozott vele.
– Semmiféle retorzió nem ért minket, a sztrájk javított a kapcsolatunkon, kivívtuk a németek megbecsülését. Hétvégéken összejártunk, megszerveztük az első szpartakiád sportversenyt, a focicsapataikban is játszottunk – tette hozzá.
Hiába volt azonban az olcsóság, ha mindenért sorba kellett állni, és a szabadságot is szűkebben mérték, ezért a magyarok többsége nem vert gyökeret kint, de a cseremunkás korszak eredményeként ma is több ezres magyar diaszpóra él azokban a városokban, ahol egykor dolgoztak. A gyáraknak, akárcsak az NDK-nak, már csak az emlékük van meg.