Fliszár Károly aranyoklevelet kapott az ötvenéves osztálytalálkozó alkalmából

Fliszár Károly büszkén mutatja az aranyoklevelet, amit a találkozó alkalmából kapott. Ezen az áll: „Aranyoklevél a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium és Kollégiumtól, valamint a Pax et Bonum Esztergomi Ferences Diákegyesülettől a sikeres érettségi vizsgád 50. évfordulójára. Fogadd elismerésünk és köszönetünk jeléül ezt az oklevelet, mert elévülhetetlen érdemeket szereztél abban, hogy a nehéz politikai körülmények közt vállaltad idetartozásodat és így segítetted iskolánk fennmaradását.„

Értékek útravalóul

Mint azt az atya felidézte: katonai szigor és fegyelem uralkodott az intézményben, mégis, a ferencesek által működtetett gimnáziumban olyan értékeket kaptak az őket okító, nevelő atyáktól, amelyek egy életre elég muníciót biztosítottak számukra.

- 1963 karácsonya és 1964 újéve között voltam felvételin a gimnáziumban – idézte fel Fliszár Károly. – A vizsgán matematika feladatlapot töltöttünk ki, elbeszélgettek velünk a motivációinkról, a családi háttérről, magyarból pedig fogalmazást kellett írni. Két téma közül választhattunk, én ”A mi falunk télen„ címűt dolgoztam ki. Imádtam a szülőfalumat, Kaposfőt, s azt a közeget, amelyben felnőttem, nem volt hát kérdés számomra, hogy melyik témát választom – folytatta. – Minden reggel átmentem ministrálni a templomba a 7 órai misére, nekem azzal indult a nap. Már akkor szerettem az oltár körül sertepertélni. Érdekes, hogy abban az időben is az volt a közhiedelem: aki egyházi iskolában tanul tovább, abból biztosan pap lesz. Nos, ez már akkor sem volt így és ma sincs: a mi 30 fős osztályunkból hárman választottuk ezt a hivatást – ez nem olyan rossz arány, 10 százalék, de ahhoz, hogy valaki a papi pályát válassza, nem elég az iskola, sok más apró tényező is kell.

A ferences fiúgimnáziumba az évfolyamra 60 fiatalt vettek fel, tehát 30-30 főt osztályonként.

- Magamtól, a plébánosom ajánlására választottam az esztergomi gimnáziumot, nem a szüleim nyomására, sőt – mondta Károly atya. – Havi 600 forint tandíjat kellett fizetni, ami, ha belegondolunk abba, hogy apám 1800 forintot keresett, s ott volt még az öcsém is, akinek a nevelését szintén finanszírozniuk kellett a szüleinknek, bizony, óriási összeg. Édesapám és édesanyám mondták is: ők ennyit nem tudnak kifizetni. Maradt volna 1200 forintjuk egész hónapra, az öcsémre is kell pénz, felejtsem el Esztergomot. S milyen a Jóisten: amikor le kellett adni a végleges jelentkezést, a Veszprémi Püspökségtől kaptam egy levelet, amiben – mivel azt jelöltem meg előzetesen, hogy lehet, hogy szeretnék pap lenni – arról tájékoztattak, hogy a tandíj felét, azaz 300 forintot minden hónapban kifizetik helyettem... Erre a szüleim azt mondták, a maradék 300 forintot ők állják.

Károly atya hangsúlyozta: ettől azonban még nem volt kötelező érettségi után a papi szemináriumot választani, semmiféle ilyen elvárást nem támasztott a püspökség. Úgy gondolkodtak, ha az egyház az ösztöndíjjal csak egy jó keresztény embert nyer, már akkor is megérte.

Szigor és szeretet

Az iskolai életről azt mondta: a szerzetes tanárok szigorral és szeretettel tanították, nevelték a fiatalokat. A fegyelem mindenütt jelen volt, még a hálókban is, ahol 66-an hajtották álomra fejüket minden este. A hálók fél futballpályányi méretűre készültek. Emeletes ágyak nem voltak, meleg víz sem, hetente egyszer mehettek el a a gyerekek a városi fürdőbe meleg vízzel zuhanyozni. Tízes csoportokat alakítottak, s minden csoport élére egy-egy harmadikos diák került, a ”szecskavezérek„, akiknek szót kellett fogadni.

- Este 10-kor volt a lámpaoltás, de előtte mindig felolvasást tartottunk – mesélte. – Kivétel nélkül nagyon jó könyvek kerültek terítékre, többek közt olyanok, mint Wilhelm Hünermann: Lángoló tűz – X. Pius pápa élete című kötete. Óriási történetekkel, nagy formátumú személyiségekkel kerültünk kapcsolatba, akik mint példák álltak előttünk. S havonta egyszer, egy vasárnap délután ”kispapképzőn„ is részt vehettünk. Nem volt kötelező, aki akart. Ha jelentkezett valaki, akkor viszont becsülettel kellett csinálni.

Lelkület, következetesség, precizitás

S hogy mit adott Károly atyának Esztergom?

- Ha egy szóval kellene válaszolnom: lelkületet – jelentette ki. – Másodévben jöttem rá arra, hogy tanáraim, a szerzetes atyák értem élnek! Nincs más teendőjük, csak hogy minket neveljenek, tanítsanak, szeressenek. Ha valamit nem értettem, oda lehetett menni hozzájuk és kérni: magyarázzák el. És elmagyarázták. A másik: a következetesség. Ebéd közben az osztálytitkár (minden osztálynak volt egy titkára) a nevelőtanárunknak, akit prefektusnak hívtak, referált, ki, hányasra felelt délelőtt. Ő pedig, ha valaki rossz jegyet kapott, esetleg azt mondta neki: fiam, akkor ma délután te nem mész sétálni, hanem megtanulod a leckét, elmész a tanárodhoz és felmondod neki, hogy ne legyen fehér folt. Nem javították ki a jegyet, nem, az új osztályzat is bekerült a naplóba. A harmadik: a precizitás. A hálóban nem maradhatott papucs az ágy mellett, mert ha így történt, az összeset beszórták egy halomba a háló közepére, s lehetett válogatni. A ruhát glédába rakva volt szabad tárolni, az nem működött, hogy csak úgy beszórjuk a szekrénybe. Nekem ezért nem okozott törést a honvédség – Esztergomban nagyobb fegyelemben éltünk, mint a seregben.