Azt teszi tönkre, amire legjobban vágyik – Dr. Bánki György a nárcisztikus ember párkapcsolatáról

A Keresztury VMK kávézójában zajló találkozón Nagy Réka klinikai szakpszichológus beszélgetett a vendéggel, aki szakmáján túl novellistaként és dalszerzőként is kipróbálta már magát, szerkesztett kulturális folyóiratot (Törökfürdő), A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról címmel pedig laikusoknak szóló kötetet írt. A cím ironikus felütés s a tartalomra utal, amihez Zimbardo professzor írt meleg hangú ajánlót.

A nárcizmus egy bonyolult személyiségzavar. Aki ebben szenved, túlzó csodálatot vár el, empátiája alacsony, szomjazza a sikert, a nagyságot, az előjogokat, hajlamos kizsákmányolni a környezetét. Nincs reális énképe, a másik embert pedig leginkább csak a vele való relációban látja. Az átlagosra megvetéssel tekint, ellenségeket képzel maga köré. Több mint kétharmaduk férfi, de ne feledjük, nők nevelték fel őket. A mi kultúrkörünkben hivatalosan a népesség 1 százalékát sújtja a nárcizmus, ám a tapasztalatok szerint ennél jóval több párkapcsolatot mérgez meg. Minősített esete a malignus (rosszindulatú) nárcizmus. Az ebben szenvedő embert erős késztetés hajtja, hogy valaminek az élére kerüljön, legyen az család, közösség, vállalat vagy ország. Lételeme a dominancia, a hatásgyakorlás, nem bízik senkiben, módszere az elnyomás.

– A nárcizmus gyerekkorban alakul ki – részletezi dr. Bánki György. – Nem genetikus eredetű, a magányos, érzelmileg sivár gyermekkor terméke. Leg­gyakrabban rideg anya lappang a háttérben, aki csak úgy tesz, mintha szeretné a gyerekét, de a valós érzelmi igényeit nem elégíti ki. Hiányzik a gyengédség, a simogatás, a meghittség. A szülő gyakorta pusztán parádézik a gyerekkel, önmaga fényezésére használja, társaságban ajnározza, kettesben lerázza. A gyerek mindezt nem érti, próbál úgy „szolgáltatni”, hogy alkalmazkodjon a szülői igényekhez. Természetesen vágyik a kötődésre, s hogy valami módon „kiérdemelje” a szeretetet, álszemélyiséget kreál. Hamis dolgokat talál ki, igyekszik azonossá válni ideális önmagával. Az egész azonban csak álca, valójában nincs képe és tapasztalata a szeretetről, csak arról, amit ő annak hisz.

A nárcisztikus ember leginkább a vele egy fedél alatt élőket hajlamos kikészíteni. Párkapcsolata leggyakrabban bántalmazó jellegű, bár ennek ő nincs tudatában. Áldozatnak mutatja magát, ám ő büntet másokat, mert azt gondolja, hogy bántják vagy bántani fogják.

A diagnózis már-már démonizáló, holott ez a fajta túlkompenzálás alkotásra, értékteremtésre is sarkall, s az alapvonások sokunk személyiségében megtalálhatók. Ők sem tudatosan rosszak, szenvednek saját személyiségük fogságában. A nárcizmus nem keverendő össze a hiúsággal, minden a mértéken múlik.

Vajon mivel láncolja magához a párját a nárcisztikus ember, ha ennyi minden szól a kapcsolat ellen?

– Mindebből az elején nem sok látszik, s amire feleszmél a partner, általában már csapdába esett – reagál a szakember. – A tehetséges, jó intellektusú nárcisztikus különösen el tudja kápráztatni a környezetét, a vele való kapcsolat kivételes szerelmet, új dimenziót ígér. Kezdetben hajlandó is mélyen tükröz­ni a társ letapogatott igényeit, ikerélményt nyújt, lel­ki társnak mutatkozik. Ezt a szakaszt teljes odaadás, szélsőséges ragaszkodás és extravagáns ötletek jellemzik: költözz velem Ruandába! Ha azonban a pár túljut valamilyen szintű elköteleződésen, ha már megvan az érzelmi megragadottság, fordul a kocka.

A vendég egy példával kínál illusztrációt. A magas hőfokon izzó pár szombat este buliba megy. Eddig sülve-főve együtt voltak, most azonban a nárcisztikus férfi szinte leválik párjáról, barátaival beszélget, magára hagyja a lányt. Utóbbi kicsit meglepődik, de a helyzet nem drámai, nagy a társaság, elvegyül ő is. Következő hét végére a lányt csajos estére hívják barátnői. Nyugodtan igent mond, hiszen mint tapasztalta, nem csak összenőtt párként létezhetnek. Ám amikor előáll a tervvel, beáll a fagyos csend. És nem múlik másnapra sem. A lány vergődik, vágyja a korábbi izzást. Hogy megtörje a feszültséget, bocsánatot kér, hogy egyál­talán megfordult a fejében a külön program. A férfi kinyílik, megöleli, már nem haragszik, megbocsát.

– Ez a lány néhány hónap múlva elveszíti a saját kontúrjait, tetszőlegesen formálható amőbává válik, aki úgy mozdul, ahogy a partner szeretné, s nem hoz saját döntéseket. Lássuk, miként fest ez a szituáció a nárcisztikus felől nézve. A férfit két ellentétes erő mozgatja. Magányos, és iszonyatosan szeretne tartozni valakihez. De az intimitás tudattalanul felidézi azt a rettenetet, ahogy őt gyerekként kihasználták és cserbenhagyták. A felnőttkori kötődés a gyerekkori fájdalommal fenyeget, azt hozza felszínre, hogy megint bántani fogják, ellökik. Ezért inkább ő löki el a másikat, s teremti meg számára azt a traumatikus világot, amit gyerekként maga is átélt. Lényegében azt teszi tönkre, amire legjobban vágyik, mert muszáj felül lennie, lenyomnia a másikat. A partner ott áll, és semmit nem ért az egészből. Összezavarodik, fenyegetve érzi magát, érzelmileg kiszolgáltatott. Egyik páciensem ezt úgy fogalmazta meg, „zombit csináltam a feleségemből”.

S hogy miért nem menekül a partner? Egyrészt, mert gyakran eleve hajlamos az önelnyomásra, másrészt mert megtanulja, hogy ha eltűr dolgokat, újra „szeretni” fogják. Vágyja az egyre ritkuló, de még mindig csodás jó periódusokat, s nem áll a sarkára, mert a rengeteg leértékelés aláásta az önbecsülését. Felad, legyengül, a bántalmazótól várja a bűnbocsánatot.

Kilépni egy ilyen kapcsolatból nagyon nehéz. Annak lehet rá esélye, aki elengedi azt az illúziót, hogy a nárcisztikus partner valaha is megérti a gondolatát és elfogadja a szempontjait. Nem lesz így, sőt, kicsavarva ellene fogja fordítani azokat. Különélő feleknél beválhat például a szürke szikla technika, ami kizárólag tényszerű, praktikus adatközlésre korlátozza a kommunikációt a nárcisztikus féllel. Így nincs mit felhasználnia a partner ellen, nincs módjában meghiúsítani terveit, mint tenni szeretné.

A fentiekből úgy tűnhet, hogy a nárcisztikus ember gonosz. Ez azonban csak a környezet olvasata, az érintett fél számára az sem világos, mi volna vele a baj. Már csak azért sem értheti, mert önérzetének védelmében gyökeresen átírja a valóságot. Nem az a célja, hogy a másikat bántsa, hanem hogy a legtöbb figyelmet, pozitív megkülönböztetést és csodálatot csikarja ki belőle. Más kérdés, hogy ezt milyen eszközökkel kényszeríti ki. Ez viszont csak a másik oldalnak fáj. Gyakran önmagát is kihasználja, extrém teljesítményeket hajszol a sportban, hegyet mászik, napi 18 órát dolgozik. A nárcizmusban nagy erők mozognak, az ilyen ember sokszor jelentős teljesítményekre képes. De milyen áron…

A nárcizmus mint jelenség az egyéni pszichológia mellett a kultúrát is érinti. Számosan úgy vélik, hogy manapság több a nárcizmus a világban, s ez mutatkozik meg a közösségi média magamutogató vadhajtásaiban is. A szakember szerint erre azért ne vegyünk mérget, az állítás mellett és ellene egyaránt számos érv szól.