Keményfi Béla pokoljárása

Keményfi-Kirner Béla bicegő alakjára talán sokan emlékeznek Kaposváron, de azt kevesen tudták, hogy mi áll ennek a komoly sérülésnek a hátterében. A 12 esztendős kisfiút ugyanis a második világháború idején leventének sorozták be, de annyira félt a feladattól, hogy elszökött az alakulattól. Nemsokára elfogták, újból szökni próbált, majd a háború végén szovjet fogságba került. Innen is szabadulni szeretett volna, ekkor érte az a lövés, amelynek következtében gerincsérülése miatt lebénult a lába. Megműteni nem engedték, 1946-ban feltették a Szovjetunióba tartó transzportra, közben 10 év kényszermunkára ítélték. Az igazságtalan ítélet minden szempontból abszurd volt, hiszen az akkor 16 esztendős fiú felülni sem tudott, nem hogy járni, dolgozni.

Mivel munkára nem tudták fogni, ezért folyamatosan utaztatták, megjárta a dnyepropetrovszki, harkovi, gorkiji kirovi rabtovábbító lágereket végül Usztrimlagban – Vorkuta közelében – egy rokkantlágerben tartották fogva 1949. novemberétől 1953. januárjáig. Nem adta fel, pedig a kezén kúszva tudott csak közlekedni, végül rabtársai készítettek neki mankót és nagy nehezen, kis távokat megtéve, lábra állt, közben megtanult oroszul, igyekezett a napokat hasznosan tölteni, lélekben erősnek maradni. Később a legtávolabbi helyekre, Szverdlovszkba, Tajsetbe került, majd Novoszibirszkben érte a nagy diktátor, Sztálin halálának híre. Több mint 10.000 kilométerre volt szülőföldjétől, embertelen körülmények között. Később megírt és a rendszerváltoztatás után kiadott Magyar leventék a sarkkörön túl című munkájában többek között így jellemezte az egyik tábort: „Ameddig a szem ellát, hó borítja a tájat. Örökzöld fenyők ágai hajolva roskadoznak a rájuk nehezedő hó súlya alatt. Csend van. Néha hallatszik messziről egy-egy éhes ordas üvöltése. A csendet ütemesen töri meg a három méter magas őrbódéban az őrök topogása. Fáznak. Nem csoda, a hőmérő mínusz 53 fokot mutat. A lágert körülvevő Tajga recseg, pattog a nagy hidegtől. A barakk gerendái is olyan hangot adnak, mint amikor a favágóéke egyre mélyebbre hatol a száraz rönkbe. A rabokat ez az éji zene nem zavarja, évek során hozzászoktak.”

A diktátor halálával időszakos enyhülés következett, a rabok egy része szabadulhatott. Az első magyar rabtranszport 1953 novemberének végén lépte át a magyar határt, ezen a vonaton ült Keményfi Béla is. A végzettség nélküli, testileg meggyötört fiatal férfi átélte a magyar rabok a magyarországi beilleszkedésének minden nehézségét. A megbélyegzettséget, a mellőzést, de nagy akaraterejének köszönhetően nem adta fel. Édesanyja halottnak hitte, ezért elő kellett készítenie a kaposvári hazatérést, nehogy a szerető szülő rosszul legyen fia látványától. Azonban Kaposváron nem kapott munkát, először egy budapesti postán dolgozott, majd 1956-ban sikerült leérettségiznie és nagy nehézségek árán az egyetemre is bejutott. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen sok tanulással és sok megpróbáltatással jogi diplomát kapott. Ekkoriban már újból Kaposváron élt és jogtanácsosként tevékenykedett. Munkáját sok esetben társadalmi megbízatásból, ingyenesen végezte, időközben a Mozgássérültek Somogy megyei egyesületének elnöke lett. Keményfi Béla megbecsült tagjává vált a kaposvári közösségnek, ahol 2013-ban Szabadságért Kaposvárért Érdeméremmel tüntették ki.

Hányatott, de hosszú és példamutató életet adott neki a Gondviselés. Egész életében hitte is és tanúságot tett arról, hogy életben maradását a jó Istennek köszönhette. Olvasva, hallgatva ezt az a sorstörténetet, nem is lehet kétségünk efelől…

dr. Kovács Emőke