Kis Svájc a horvát–szlovén határon

A végcélhoz közelítve úgy tűnik, mintha kis Svájcban járnánk. No nem a vidék gazdagsága, jóléte juttatja ezt eszünkbe – bár Horvátország fejlettebb régiójáról van szó –, sokkal inkább a lenyűgöző, alpesibe hajló táj miatt. Hegyek, dombok, erdők mindenütt és ami leginkább eltér Helvéciától: termékeny mezők s szőlőhegyek, lépten-nyomon fellelhető borházakkal. A hegynek kapaszkodva szembetűnőek a teraszos kialakítású szőlőskertek. Tiszta levegő, nyugalom körös-körül. Ottjártunkkor késő ősszel csak a seregélyek riasztására szolgáló ágyúzaj törte meg időnként a csendet. 

Horvátország legészakibb települése a 2700 lakosú Stridóvár (Štrigova). Ennek része Banfi (magyarul Bánfihegy) a kúriával, amely a 18. században épült az egykori kastély helyén. A hely eredetileg szőlőhegy volt, csak a 20. századtól lett önálló falu. Nevét az egykori nagybirtokos, alsólendvai Bánffy családtól kapta. 1910-ben még 743, túlnyomórészt horvát lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Zala vármegye csáktornyai járásához tartozott. Napjainkban 210 lelket számlál. 

A jugoszláv időkben a Štrigovai járást két részre osztották a szocialista föderatív köztársaság Szlovénia és Horvátország között. Bánfihegy és még másik kilenc település Croatie része lett, a maradék hét Ljubljana felségterületéhez került. A kettéosztottság abban az időben nem okozott különösebb gondot. Nézeteltérések a múlt század kilencvenes éveiben – a honvédő háborút követő osztozkodáskor – adódtak, máig tartó hatással. Ezen a két ország között január 1-jén életbe lépett schengeni nyitott határok nyilván enyhítenek, ám nem oldanak meg mindent. Igaz, a helyzet errefelé nem annyira vitás, mint a tengermelléki Pirani-öbölben, ám itt is adódnak abszurd helyzetek. A minap a közszolgálati HTV-n láttam megszólalókat, akik hangot adtak kellemetlenségeiknek. Van köztük menő borász, aki a dombtetőre építette családi házát Bánfihegyen, épp a horvát–szlovén határon. A lakók hol az egyik, hol a másik országban találják magukat. Elvileg a gazdával a pandémia idején előfordult olyan abszurd helyzet, hogy a teraszról a nappaliba térve karanténba kellett volna vonulnia, mert az a lakrész már másik országhoz tartozik. Az illető megjegyzi: az állandó határrendészeti kontroll ellenére a hatóság emberei elnézőek voltak, hagyták élni őket. 

Más, nehezen értelmezhető helyzetek is adódnak abból, hogy a szőlőhegyet kettévágja a kellő körültekintés nélkül meghúzott határ. Egy idős horvát hölgy arról panaszkodott a muraközi hetilap újságírójának, hogy nem is tudja, hány alkalommal váltott országot annak ellenére, hogy el sem mozdult lakhelyéről. Első osztályosként Štrigován kezdte az iskolát, amikor a térség rövid időre még visszakerült Zala vármegyéhez. Rá egy évre Szlovéniához tartoztak, majd 1947-től Zágráb lett a fővárosuk. 

A másik, szlovén oldalon is van család, amelynek háza helyrajzilag Horvátországhoz tartozik, ám az áram egy időben Szlovéniából érkezett hozzájuk, csak később állított nekik villanyoszlopot a HEP (horvát áramszolgáltató). Vezetékes telefonjuk soha nem volt, mobiljuk viszont szlovén. Másvalakinek a hivatalos lakhelye horvát, de szlovén postás a kézbesítője. Náluk a szemétszállítást is a másik fél végzi. 

Abszurd a javából: a NOB (népi felszabadító harc) partizán törzsének emléket állító világháborús tábla Szlovénia területen maradt, miközben a parancsokságnak helyet adó Bedekovics-ház a horvát oldalon áll. Volt időszak, amikor a helyzet rendezésére alkalmatlan szervek vezetői kinek-kinek felajánlották, költözzön a másik országba, amit az állam finanszírozott volna. Érthető mód, ezt senki sem választotta, mindenki a saját szülőhelyén akart maradni, még ha keserűen, mindkét fél számára érthető nyelven meg is jegyezték: „Nit’ smo sim, nit’ smo tam”, azaz sem ide, sem oda nem tartozunk. Avagy ide és oda is tartoznak, merthogy akad família, ahol a fiatal gazda autójának rendszámtábláján az MS (Muraszombat) betűjel virít, miközben apja járgányán a ČK (Csáktornya) áll. 

A Bánfihegyen található egykori úri lakhoz szerelmi kaland fűződik, azt a legenda szerint a király Corvin Mátyás építtette a lendvai Bánffy gróf szépséges lányának. A koronás fő ekként igyekezett kiengesztelni az imádott hölgyet, akivel az állami ügyek intézése miatt ritkán találkozhatott. Az építményt gazdái az évszázadok során többször átépítették. Egy időben a Festeticsek tulajdona volt, jelenleg egy tehetős borászé. 

A környék ugyancsak magyar vonatkozású nevezetessége, a közeli Mađerkin breg (ejtsd Magyerkin) sem nélkülözi a szerelmi szálat. (Mađerkin jelentése magyar hölgy, a breg pedig hegy.) A hegy csak 3 méterrel alacsonyabb Észak-Muraköz legmagasabb, 344 méteres Mohokos nevű pontjánál. Ide költözött 1940-ben a második világháború idején a pesti balerina, Krauthaker Emília, követve huszártiszt férjét, akit ide vezényeltek, ám a háborúban a partizánok megölték. Gyerekük nem lévén, az özvegy egyedül maradt. Elvárta, hogy kegyelmes úrnőnek szólítsák, bár meglehetősen szerényen élt. Különösen akkor, amikor elveszítette párját. Ügyes háziasszonyként tortákat, krémeseket, pudingos lepényeket sütött. Specialitása a mađarica (magyarica) nevű hatlapos sütemény volt. Sok baromfit tartott, minden egyes tyúkot a nevén szólított, amit a tojásokra is ráírt, s szorult helyzetében azokat vitte a közeli piacra. A vevők érdeklődésére, hogy miként él, soha nem panaszkodott. Úgy találta: minden bajért kárpótolja a fenséges természet, amely körbeveszi, annak szépségéből táplálkozik. 

Az államosításkor, 1958-ban mindent elvettek tőle, kivéve a tízhektáros szőlőültetvényt. Ennek művelésében a helyiek segítettek neki. Egy ideig az eladott bor és a tyúkok árából fizetni tudta a napszámosokat. Némi pénzt hozott neki, hogy táncra tanította a gyerekeket, ám idővel beütött a krach. A szőlőültetvény tönkrement. Ő Varasdon halt meg nagy szegénységben. Miután 1889. július 22-én Mária Magdolna szent napján született, minden évben ezen a napon tartják a község egyházi és állami ünnepét. 

A Mađerkin-hegy tetejéről pazar kilátás nyílik az egész környékre. A panoráma még teljesebbé vált a két évvel ezelőtt avatott kilátóval, amely magyar–horvát Interreg-program keretében valósult meg. A légies, karcsú táncosnőre emlékeztető létesítményt a helyiek máris Muraköz Eiffel-tornyaként emlegetik. Tetejéről, 28 méter magasságból négy országba is ellátni, így Ausztria, Szlovénia és Magyarország területére, de különösen tiszta időben Szlovákia kontúrjai is feltűnnek. Nem is említve a csodálatos kilátást a legészakibb horvát megye természeti szépségeire, a Zágráb előtti Zagorje hegyei­re vagy Muraköz dombjaira és teraszos szőlőire. A kilátó lábánál kerékpáros információs központot alakítottak ki, amelynek segítésével, interaktív módon, még nagykanizsai és zalai úti célokról is tájékozódhatnak az érdeklődők.