Utazni, világot látni, útikönyvek által is

A nyirkos, hideg téli napokon, amikor az idő nem csábít külső tartózkodásra, nincs jobb szabadidős elfoglaltság az olvasásánál a kellemesen meleg szobában. Ilyenkor útikönyvek is előkerülhetnek, amelyek mesés tájakra repítenek. Olyanokra, ahol szívesen tartózkodnál, mert illúziód szerint arrafelé „örök nyár” van, kellemes a klíma. Mondjuk Máltán, ahol nem ismerik a fagyot, vagy távolabb, a paradicsomi állapotokat idéző, fehér homokos, pálmafás strandjairól híres Seychelle-szigeteken. Persze, a földön, a realitásoknál maradva bizonyára közelebbi helyeket választasz nyaralásodhoz. 
Az óév vége óta folyamatosan „kecsegtető” ajánlatokkal bombáznak az utazási ügynökségek. Csábítóan ígérik, ha most foglalom le „álmaim nyaralását”, jelentős engedményt adnak. Igen ám, de a korai, kellően át nem gondolt rezerváció visszaüthet már csak azért is, mert nem ismerem még a szóba jöhető helyet, utána kell néznem könyvekben, útirajzokban. 
Ettől függetlenül lehet tervezni. Ez évi előjegyzési naptárunkban külön színnel jelölhetjük azokat a napokat, hosszú hétvégéket (hat is lesz belőlük), heteket, amelyek csak a mieink és a családunké lesznek.

Útra kelünk. Merthogy utazni kell, annak analógiájára, ahogy Pompeius fordult hajósaihoz akkor, amikor viharban ódzkodtak hajóra szállni, pedig gabonát kellett volna szállítaniuk Szicíliából az éhező Rómába. „Navigare necesse est, vivere non est necesse,” azaz „Hajózni szükséges, élni nem muszáj” – adta ki a jelszót az ókori hadvezér.

Szeretünk utazni, időnként elmenni otthonról és meglátogatni új helyeket. A mindennapos stresszes életünk kevés időt enged a pihenésre, kikapcsolódásra, a földi javak élvezetére. Ezt igyekszünk pótolni adódó alkalommal. A miértre magvasabb válaszok is léteznek. A nagy gondolkodó, a filozófus Nietzsche már a 19. században az utazás művészetéről elmélkedett, olyan kalandnak tartva azt, „amelynek végén a szubjektum már nem ugyanaz lesz, mint aki elindult; hiszen nem pusztán azért kelt útra, hogy világot lásson, hanem azért, hogy megtanuljon másként látni.” 
Az utazás művészete – ezt a címet adta könyvének Alain de Botton. A svájci születésű brit (londoni) író néhány művét lefordították magyarra, de az említett turisztikai témájút még nem. A horvátok viszont áttették nemzeti nyelvükre. Az ötvenes éveiben járó szerző munkái több mint húsz nyelven, harminc országban jelentek meg. Szerelemről, szexről, utazásról, építészetről és irodalomról ír filozófiai megközelítésben, ám igen vonzóan. A szerelmes esszéket tartalmazó kötete kétmillió példányban kelt el. Az említett turisztikai könyve a filozófia és a pszichológia határán mozog. A zágrábi kiadó azzal a megjegyzéssel ajánlja az érdeklődők figyelmébe, hogy megváltoztatja az olvasó látásmódját a turizmussal kapcsolatban.
Botton több szellemi nagyság gondolatait idézi, a 19. századi francia remekíró, Gustave Flaubert Egyiptomi utazás című, 1910-es keltezésű könyvéből többek közt ezt: „Az utazás szerénnyé tesz. Meglátod, milyen apró helyet foglalsz el a világon…”, aztán „Az összes lehetséges kicsapongás közül az utazás a legnagyobb, amit ismerek, ezt találták ki, amikor belefáradtak az összes többibe”. 
Se szeri, se száma az interneten közzétett útiblogoknak és természetesen nyomtatásban megjelent útirajzoknak. (Szinte nincs kiadó, amely ne jelentetne meg ilyen köteteket.) Ezek nagy előnye, hogy az információszerzésen túl visszaadják az utazás élményét, képzeletben átéljük a meseszép tájakat. A bédekkerek által arra összpontosíthatunk, amit feltétlenül meg kell néznünk, s ami esetleg kellő információ híján elsikkadhat, elkerülheti a figyelmünket. 

Apropó, bédekker! Eredete a 19. század végére, a 20. elejére tehető. Arra azt időre, amely a mobilitás korszakaként vonult be a történelembe, köszönhetően a rohamosan fejlődő vasúti közlekedésnek. Ekkor alakult ki a „grand tour” gyakorlata, amikor is a jobb módúak útnak indultak. Felfedezhették az európai kontinenst, akár tanulni vagy üzletelni akartak, akár csak kikapcsolódni. Ám szembesülniük kellett a szálláskeresés, a látnivalók számbavételének és elérésének gondjaival, emellett más olyan prózai kérdések is foglalkoztatták őket, hogy mit vigyenek magukkal. Ragyogó felismeréssel ebben segített nekik anno Karl Baedeker lipcsei könyvkiadó, aki maga is szenvedélyes utazó volt, s tapasztalatból tudta, mi minden kell a „nagy utakhoz”. 

Az ő családnevéből kialakult köznév (a bédekker) minőséget jelent, a részletes és alapos, minden gyakorlati tudnivalót felölelő útikönyv szinonimája. A nyomdász és könyvkereskedő (Baedeker) nemcsak mások munkáit adat ki, hanem írt is útirajzokat, Németországon kívül Hollandiáról, Ausztriáról és Svájcról. Olvasói nagyra értékelték megbízhatóságát, az őszinte hangvételt, a részletes várostérképeket, az aktualitásokat és könyveinek egyszerű használatát. Célja az volt, hogy az utazónak az ő kiadványán kívül más segédeszközre ne legyen szüksége. Az általa felkért útirajzok szerzőitől is elvárta az információk hitelességét. A legjobb szakemberek segítségét vette igénybe, olyanokét, akik az adott vidéket „szülőföld- és anyanyelvi szinten” ismerték. 
Korabeli német nyelvű bédekkerekre bízta magát Szabó Lőrinc, a magyar líra kivételes teljesítményű költője, aki végighajózta az Adria keleti partvidékét. A magyar művészutazók sorából kiemelkedik Csontváry Kosztka Tivadar, a libanoni Magányos cédrus világhírű festője. Az 19. század vége felé járt Dalmáciában, Olaszországban Németországban, Bosznia-Hercegovinában, Egyiptomban és Athénban. A hercegovinai Mostarban megörökítette a smaragdzöld Neretván átívelő öreg hidat, amelyet az oszmánok építették 1567-ben, s így állt egészen a 20. század végéig, amikor a szerb-bosnyák háborúban, 1993. november 9-én a szembenálló felek lerombolták. Nemzetközi összefogással eredeti formájában épült újjá 2004-re, azóta a világörökség része.

Költészetünk utazó képviselői közt említhető Pilinszky János, akinek több versében is megjelenik a tenger, többnyire a magánnyal, az elhagyatottsággal, vagy éppen a soha vissza nem térő gyermekkorral kapcsolatosan. Ahogy az Egy szenvedély margójára című költeményében írja: „A tengerpartot járó kisgyerek /mindig talál a kavicsok közt egyre, /mely öröktől fogva az övé, /és soha másé nem is lenne. /Az elveszíthetetlent markolássza!”
Ami a bédekkerek, az útikönyvek hasznát illeti: általuk vitathatatlanul kitágul az ember elméje, azok új, felfedezésre érdemes tájakra hívnak. Ezt is meg kellene nézni, azt is, mert ott még nem jártam, pedig lenne mit látni, átélni ott. Mivel a felkeresésre érdemes helyek száma végeláthatatlan.  Persze, mindent lehetetlen bejárni. Amit nem lehet, oda a könyvek által juthatok el utazás nélkül. Igaz, ez nem olyan, mintha ott lennél, de majdnem.